Van egy falatnyi orosz étterem Szolnokon, a Balalajka bisztró, amit a debreceni barátnőmmel fedeztünk fel, amikor elhatároztuk, hogy félúton találkozunk. Azóta minden alkalommal útba ejtjük, mert a helynek varázsa van. És különleges története.

Kedves Barátnőm!

Minden történet egy másikkal kezdődik. Kátya és András történetét kezdjük, mondjuk, 1962-ben, amikor a szibériai tajga közepén egy Szvetlána nevű tizenkét éves kislány levelezőpartnerre vágyik. Ír a moszkvai Právda újság szerkesztőségének, ahol összekötik egy távoli úttörővel, nevezetesen a szolnoki Bellával. „Kedves Barátnőm!” – hat éven át tartó levelezés veszi kezdetét. A magyar pajtás egy év elteltével egész alakos fotót küld magáról. Szvetlána számára ekkor derül ki, hogy nem barátnője van, hanem barátja. Bella ugyanis Béla. A fiú tizennyolc éves korukban meghívja levelezőpartnerét látogatóba, Szvetlánát pedig minden további nélkül elengedik a szülei, hatezer kilométerről, a Tisza Expresszel. Béla az állomáson várja virágcsokorral, kölcsönkapott táskarádióból szóló tánczenével. Szerelem első látásra.­ A kéthetes látogatás lánykéréssel ér véget, és azzal a kérdéssel: „Most három évre bevonulok katonának, megvársz?” Megvárta.
András szülei – mert ők voltak azok – Szolnokon telepedtek le. Szvetlána kereskedelmi technikumot végzett, így aztán egy sport-, játék- és írószeráruházban lett pénztáros. A hatalmas pénztárgépet nem zárta a szívébe, ezért rendeltek neki a Szovjetunióból egy abakuszt, ami egyébként a mai napig használatos eszköz az oroszországi kisboltokban.
– Én szovjet állampolgár lettem, mint édesanyánk, az öcsém pedig magyar, mint édesapánk – mondja András. – Egy-egy válogatott meccsen nem mindannyian ugyanoda szurkoltunk, de egyébként nagyon jól működött a multikulti családunk.
Ezt már bent meséli, szamovárból töltött tea, nyírfalé és felhőpuha almás meg káposztás pirogok fölött. Ötéves korában járt először édesanyja szülőföldjén, de akkor mindjárt egy évre küldték a szülei Anfiszá nagymamához.
– Bábá Fiszával ketten éltünk egy faluban a szibériai tajga mellett, a kínai–orosz–mongol határ közelében. A tajga összefüggő fenyőerdő, több száz éves fákkal, amelyek között nem látszik az ég. Nagyon könnyen el lehet tévedni. Nyáron virágba borul, és tele van bogyós gyümölcsökkel. Melegben a szalmában aludtam. Télen reggelre befedte az ablakokat a hó, és a nagymamám, aki mindig korán kelt, alagutat vágott a háromméteres hóba, hogy el tudjunk indulni. Csodálatos volt! Nagyon haragudtam a szüleimre, amikor értem jöttek.

Mindeközben…

Mindeközben Szolnoktól mintegy háromezer kilométerre, a Volga menti Szaratovban nevelkedett Kátya, aki hétéves korában kiválasztotta magának a balalajkát. Vagy a balalajka őt. Sokan próbálták róla lebeszélni, parasztos hangszer, mondták, nem lánynak való. De Kátya nem tágított (az orosz nőkkel nem érdemes ujjat húzni – szól közbe András), aztán tizenhárom éves korában megnyert egy zenei vetélkedőt, és meghívást kapott a világhírű Kristall Balalayka együttestől, hogy csatlakozzon hozzájuk. Tizenkét éven át tartó pörgés vette kezdetét, Kátya beutazta a világot, azt mondja, mindent látott, ami megtörténhet. Játszottak háromezer fős esküvőn és szaunában pisztolyt rántó gengszterek előtt, Jelcin elnök kedvencei voltak, de Dallasnak is díszpolgárai lettek. Időközben Kátya valahogy konzervatóriumot és jogi egyetemet is végzett.
András a vendéglátásban dolgozott, és a szolnoki üzleti klubban a főnöke megkérte, hogy a korábbi francia és görög estek után szervezzen egy orosz vacsorát. A Kristall Balalayka együttes éppen Magyarországon turnézott, így András őket hívta meg koncertezni. Így találkoztak, húsz évvel ezelőtt. Utálat első látásra. Kátya okostojásnak találta Andrást, ő pedig hisztis némbernek a lányt. Viszont a koncert olyan jól sikerült, hogy az együttest a következő és az azutáni évben is meghívták Magyarországra, és András lett az itteni menedzserük.
– Már előre dohogtam: ennek a lánynak biztosan semmi sem fog tetszeni. De azért igyekeztem, szerveztem nekik egy csomó kulturális programot, még azt is elintéztem, hogy az állomáson ne a tizenhatodik, hanem az első vágányra érkezzen a Tisza Expressz, huszárzenekart is intéztem a fogadásukra. Az első ember, aki leugrott a vonatról, Kátya volt, széles mosollyal az arcán. Megkönnyebbültem. Egyik este pedig végigbeszélgettük a vacsorát. Mondtam is magamnak, félreismertem ezt a lányt. Aztán amikor a turné végén a pályaudvaron búcsúzkodtunk, hirtelen leköpte a kezemet. Mégiscsak őrült! Jóval később tudtam meg, mit jelentett az a gesztus: „Megjelöltelek.”