„Háton feküdni igazságos” – ezzel a bölcsességgel lepte meg akkor még mérsékelt számú követőjét az ifjú Lo Huacsung a legnagyobb kínai közösségimédia-oldalon, a Bai­du Tiebán, ahol a Jószívű Utazó­ nicknév alatt posztolt. És ez az egyszerű mondat – ami kínaiul úgy hangzik, hogy „tang ping” – futótűzként terjedt el a platformon. Lo ki is fejtette, mire gondol: „Azok szégyentelenek, akik azt mondják, a háton fekvés szégyenletes. Jogom van a lassú életmódot választani. Nem okoztam semmilyen kárt a társadalomnak. Tényleg napi tizenkét órát kell dolgoznunk egy taposómalomban, ez vajon igazságos? (…) Inkább alszom a hordómban, és élvezem a napozást, mint Diogenész, vagy élek egy barlangban, mint Hérakleitosz, és a logoszon elmélkedem. Mivel ezen a vidéken soha nem létezett igazán az emberi szubjektivitást értékelő gondolati irányzat, én most megalkotom magamnak. A háton fekvés az én bölcsességem, mert csak hanyatt fekve válhat az ember minden dolog mércéjévé.”

Csak a szükséges minimum

Huacsung posztját – amelyben azt is elárulta, hogy havi kétszáz jüan­ból (körülbelül tízezer forint) él meg – felkapta az internet kínai népe, és a „háton fekvésből” divat lett, vagyis inkább életstílus. Pólók jelentek meg a következő felirattal: „Semmittevő,­ hátán fekvő ifjúság.” A South China­ Morning Post újság a következőképpen jellemezte a mozgalommá duzzadt jelenséget: „A »háton fekvés« lényegében azt jelenti, hogy valaki tényleg csak az abszolút szükséges minimumot csinálja, és nincs semmi célja azon túl, hogy megszerezze, ami a puszta túléléshez elengedhetetlen. Ez olyan beállítódást jelent, ami előnyben részesíti a henyélést azzal szemben, hogy valaki termékeny tagja a társadalomnak. Ahelyett, hogy tudása gyarapítására, lakásvásárlásra vagy családalapításra törekedne, a társadalom egy szegmense mindezt elutasítja, hogy a hátán fekhessen.” A lap egy – kínai mércével mérve – kisebb közvélemény-kutatást is végzett, amelyben a megkérdezett fiatalok hatvanegy százaléka nyilatkozott úgy, hogy szívesen tenné magáévá a tang ping életfilozófiát.­ A kínai kormány szócsöveként működő médiumok egyre-­másra jelentették meg a mozgalmat elítélő tartalmakat. A Hszinhua hírügynökség például­ „szégyenletesnek” nevezte a háton fekvést, a Kínai Kommunista Ifjúsági Mozgalom pedig országos plakátkampányt indított a következő üzenettel: „Egy modern fiatal sosem választja a háton fekvést!”
Az állami média reakciója egyáltalán nem véletlen, a kínai kormány­nak ugyanis teljesen más tervei vannak a néppel. A jelenlegi államelnök és kommunista pártfőtitkár, Hszi Csin-ping ugyanis az Országos Népi Kongresszuson meghirdette Kína megújítását és megfiatalítását. Tette ezt azt követően, hogy a regnálását megelőzően majd négy évtizeden keresztül az „egy gyermek irányelv” volt érvényben az országban a népességgyarapodás visszafogása céljából, amit a modernizálás előfeltételének gondoltak. Az irányelvet Hszi Csin-ping visszavonta, ám a hatása még ma is érződik: Kínában jó ideje milliókkal csökken évente a munkaképes korosztály létszáma. Ez aggodalommal töltötte el a főtitkárt, aki több beszédében is szinte könyörgött a családoknak, hogy vállaljanak több gyereket. Akik nélkül, ugyebár, a fiatalítás nagyon nehezen menne.­ Ezért haragszik az elnök és vele együtt az egész apparátus a háton fekvőkre, akik sem a megújításban nem akarnak részt venni, sem gye­reket nem akarnak vállalni.

A kínai rémálom

De vajon miért nem? Honnan ez a dekadencia? Nos, mindennek a városi létből fakadó és a szűkülő erőforrásokért folyó versengés eldurvulása az okozója, ami Kínában úgy mutatkozik meg, hogy egyre élesedik a verseny a minőségi oktatásért és a jó munkahelyekért, amelyek megszerzése/megtartása érdekében mind többet és többet kell dolgoz­niuk­ az embereknek. Ez pedig az elvárások folyamatos növekedéséhez vezet, amit valójában nem is a munkaadók, hanem a versengő munkavállalók kényszerítenek egymásra. Hiszen a munkaadó azt választja, aki többet teljesít. A munkavállalók saját magukat kizsákmányolva srófolják egyre magasabbra a mércét.
De vajon egyáltalán miért szállnak be a kínai fiatalok ebbe a versenybe? Nos, azért, mert a „kínai álom” – a saját lakás, autó, család/gyerekek – költségei elképesztően megemelkedtek az elmúlt másfél-két évtizedben, és csak a jól fizető állásokból lehet mindezt finanszírozni. A harmincöt éves Elaine Tang, aki egy kantoni székhelyű technológiai­ cégnél dolgozik, úgy véli, a tang pingre azért rezonált olyan sok kínai fiatal, mert egyre tisztábban látják, milyen esélyeik vannak a jelenlegi rendszerben. „Az elmúlt években az ingatlanárak az egekbe szöktek, és a társadalmi osztályok közötti szakadék mind szélesebb lett – mondta a South China Morning Postnak Tang, aki már hét éve férjnél van, de gyereke nincs. – A gazdagok és a hatóságok monopolizálják az erőforrások nagy részét, és egyre több hozzánk hasonló munkásembernek kell a hét hat napján reggel kilenctől este kilencig dolgoznia, és még mindig nem engedhetjük meg magunknak a gyermekvállalás költségeit, vagy hogy letegyük akárcsak az előleget a saját lakásra.” A világon Dél-Korea után Kínában a legmagasabb egy gyerek felnevelésének költsége.