Korábban érkeznek, kicsit elüldögélnek a kávézó teraszán. Messziről figyelem, ahogy fürdőznek egymás tekintetében. Civil Rómeó és Júlia. Egyszer csak megszakad a film. Azonnal megyünk! – vesz észre Péter, és máris belépnek a fotóstúdióba. 

Végre! Az Ármány és szerelem premiere előtt nem tudtunk időpontot egyeztetni. Ennyire megterhelő volt a próbafolyamat, vagy az az ok, hogy mindketten szerepeltek az előadásban? 

Péter: Ez is, az is. Meg nekem még ott vannak az igazgatói feladatok, egyszerűen nem tudtunk elszakadni. Az előadás rendezőjéről, David Doiashviliről – 2021-ben a Sirályt is ő rendezte a Vígben – sejthető volt, hogy az ő kezében ez a romantikus dráma valami intenzív varázslattá változik majd, és így is lett. Bevonzotta az egész társulatot. Előfordult, hogy a műszaki kollégáktól alig jutottam be a színpadra, mert belefeledkeztek az előadásba. Remek érzés, ha egy társulat ennyire a magáénak érzi az estét.

Schiller darabja két szerelmesről szól, akiket óriási társadalmi szakadék választ el egymástól. Péter játssza a lány apját, a vékonypénzű városi muzsikust, Eszter pedig Lady Milfordot. Cseppet sem zavar, hogy már nem ti alakítjátok a két fiatal szerelmest? 

Eszter: Nem. Én ma már a koromnak megfelelő szerepeket szeretném eljátszani. Persze a színház hozhat olyan helyzetet, hogy mégis fiatal szerelmest kell alakítanod, de akkor annak megvan a gondolati háttere. Ez az oka annak is, hogy még mindig tudok Júliát játszani az És Rómeó és Júlia című előadásunkban, a Centrál Színházban. De visszatérve a kérdésedre, sok fiatal szerelmest alakítottam annak idején, úgyhogy most örömmel nézem az ifjú titánokat.

Kérnek tőletek időnként tanácsot a fiatalok? 

Péter: Tanulunk egymástól. Egy társulat így működik. Munka közben csak a munka láza mozgat, nincs hierarchia, van viszont tisztelet a munka iránt. A másik munkája iránt is. Én például az öltözőben is hallgatom a műsorhangot, hol tartanak a többiek, mert előadásról előadásra érik, változik a játékuk. Inspiráljuk egymást. A színházban a helyed, az igazságaid, a problémáid mindig a saját korodban kell hogy megfogalmazódjanak, de szerintem a szerelem nem korfüggő. Ezért is lehetek én még mindig Eszter Rómeója. 

Eszter: Azért néha megfordul­ a fejünkben, hogy abbahagyjuk­ a Shakes­peare-előadást. Nagyon nehéz lesz egyszer elengedni. Együtt nőttünk fel. Egy sor olyan gondolat születik meg, amivel most tudom megtölteni, és ami, mondjuk, húsz évvel ezelőtt nem jutott eszembe. Néha szorongok ugyan, hogy fizikailag még fogom-e bírni, mert itt fáj, ott fáj, de érdekes módon jobban leszek előadás végére, mint előtte voltam. Talán mert feltölt, mert átjár, mert minden szempontból megmozgat. És az is büszkeséggel tölt el, hogy ezt ketten éljük meg, estéről estére. 

Őszintén, tudtok még úgy egymásra nézni, mintha először pillantanátok meg a másikat? 

Eszter: Hogyne tudnánk! És nem csak a színpadon. De jogos a kérdés, hogy ha ennyire ismersz valakit, újra tudod-e élni az első másodpercet. A színpadon azonban megszerkeszted azt a pillanatot. Hogyan látod meg, mi az első gondolat, tetszik, nem tetszik, zavarba jössz-e stb. Amikor először pillantom meg Rómeót, egy sor gondolat cikázik át a fejemen, és ezt igyekszem megmutatni. Mindegy, hogy hány éves az ember, a szerelem az szerelem. Az életben persze nem szerkesztesz, minden magától történik. 

Péter egyszer azt nyilatkozta: „Engem Eszter soha nem idegesít.” Azért az ilyen hosszú házasság után nagy truváj! 

Péter: Na, az azért túlzás. Unalmas is lenne. Van, hogy szikrázik a levegő. A lényeg, hogy kíváncsiak­ maradjunk egymásra. Lehet, hogy van abban báj, hogy egy pár némán ül egymás mellett, mert szavak nélkül is értik egymást. Lehet… Én jobban hiszek a kommunikációban, amikor két ember lázas tekintettel figyeli egymás szavát. Mi folyton beszélgetünk Eszterrel. Szerintem ez a kulcs. Helyesbítek: számunkra ez a kulcs.

Te nyitottnak, közlékenynek látszol, de ha jól sejtem, valójában többet rágódsz a dolgokon, mint Eszter.

Péter: Igen, Eszter nagyvonalúbb. Irigylem is ezért. Én többet tépelődöm, nehezebben engedem el a sérelmeimet is. Kezdettől iránytűként szolgál számomra, eddig mindent meg is vitattam vele. Mióta igazgató vagyok, ez komplikáltabb lett, mert bizonyos információkat nem oszthatok meg vele. Nem lenne szerencsés, ha Eszter többet tudna a tervekről, mint a társulat többi tagja. Ez kényelmetlen helyzetbe hozná őt, és engem is. De nem egyszerű bizonyos kérdésekkel magamra maradni. 

Eszter: Ez nálam nem nagyvonalúság, sokszor inkább védekezés. Örök optimista vagyok, hiszek abban, hogy valahogy minden megoldódik, és megpróbálok a felada­taim­ra koncentrálni. 

Emlékeztek olyan helyzetre, amikor a másik segített átlendülni a holtponton? 

Péter: Sokszor. Napi szinten. Kis és nagy dolgokban. Például amikor felmondtam a Vígszínházban 1998-ban. Életem legnehezebb döntése volt. Szakmai és egzisztenciális szempontból is. Három gyerekkel a háttérben merész dolog volt kilépni a bizonytalanba. És lehet, hogy furcsán hangzik, de a legnagyobb segítség az volt, hogy Eszter nem akart befolyásolni. Hagyta, hogy megérjen bennem a döntés.  

Eszter: Bíztam Péterben. Tudtam, hogy meg fogja találni, amit keres.­ Hajtotta a kíváncsiság, tele volt energiával, azt gondoltam, ez majd mind megszüli azokat a helyzeteket, amelyekre vágyik. Láttam az első rendezését, a Dühöngő ifjúságot, és el voltam ájulva tőle. Rácsodálkoztam a férjemre, addig nem tudtam, hogy ez is benne van. De Péter szeret írni is, ezért is irigylem őt… Nekem ilyen szempontból sokkal egyszerűbb volt az életem, én mindig „csak” színész akartam lenni. Azonkívül kinek jó az, ha a másik úgy jön haza, hogy remeg a gyomra, és nem érzi jól magát a bőrében? 

Szóval reptettétek egymást.

Péter: Egyszerűen jól hatunk egymásra. Nézem, ahogy dolgozik, az alázatát, a megszállottságát, és csodálom érte. Csodálom a hitét a szakmánkban. Az egyenes utat, amin halad. Az én utam kacskaringósabbra sikerült. És ha az ember ennyit térül-fordul, ennyifelé keres, az magában hordozza annak a veszélyét, hogy csak karcolja a dolgokat. Nem mélyül el, nem talál békét.  

Ez úgy hangzik, mintha megbántad volna a kísérletezést. Holott akkor nem született volna meg a ma már kultfilmnek számító Üvegtigris 1–3. vagy a Beugró című tévéshow, de az 1945 című Török Ferenc-film sem, amelynek főszerepéért több nemzetközi díjat kaptál.

Péter: Semmit nem bántam meg. Sőt! Ez a sok kanyar segített visszafordulni a Vígszínházhoz. Tekintsük az előzményeket felkészülésnek életem legnagyobb kihívására.

Eszter: Bevallom, eleinte féltem, féltettem ettől. És nem csak őt, mindkettőnket. Hogy marad-e­­ időnk egymásra, nem leszünk-e nagyon árvák egymás nélkül. Mert azt tudtam, hogy a színigazgatás tizenkét-tizennégy órás munkanapokat jelent. De semmiképpen sem szerettem volna beleszólni a döntésébe, mert az észérveken túl van más is, ami már nem az agymunka eredménye, hanem az a valami, ami Pétert tizennyolc éven át a Vígszínházhoz kötötte.