– Képzeld, Tati – szólított meg egyik reggel ­Berni lányom, miközben mélyen elgondolkodva a kakaóját szürcsölte. – Bori azt mondta, hogy vannak olyan emberek, akik csak a jelenben élnek, de szerintem ez teljes badarság. (Berni itt más szót használt.)

– Tényleg, és miért gondolod ezt? A jelenben élni azt jelenti, hogy az ember nem azon töpreng, hogy mi volt a múltban, és nem azt latolgatja, hogy mi lesz a jövőben, hanem teljes erejével arra koncentrál, ami most van, azaz a jelenben él. Mi ezzel a baj?

– Megmondom. Képzeld csak el, valaki,­ mondjuk, éppen dolgozatot ír a jelenben, és egyáltalán nem gondol a múltra, arra, amit tegnap megtanult. Ha csak azt nézi, hogy milyen szépen süt be a nap az ablakon, vagy milyen jól fog a tolla, akkor egyesre fogja megírni a dolgozatát.

– Hát ez igaz…

– Sőt, aki csak a jelenben van, annak jövője sem lesz, mert ha minden dolgozatát egyesre írja, akkor meg fog bukni, és mehet majd libapásztornak.

Szeretnék bocsánatot kérni minden libapásztortól, lehet, hogy nagyon komoly szaktudásra van szükség ehhez a foglalkozáshoz, amit csak hosszú évek során, tapasztalati úton lehet elsajátítani, tényleg nem tudom. A családomban ugyanakkor generációk óta valamiért ez a foglalkozás jelentette a rossz karrierdöntések törvényszerű és elkerülhetetlen végkifejletét. Vagy másképpen fogalmazva, ha valaki nem tanult (eleget), és rossz jegyet hozott haza az iskolából, akkor nem lehetett más belőle, csak libapásztor.