90-60-90. Pár évtizede ezek voltak az áhított női test paraméterei centiméterben kifejezve: mellbőség-derékbőség-csípőbőség. Szerintem a generációm bármely nőtagja álmából felébresztve is tudja ezt a számsort. Szerencsére ahhoz, hogy lássuk is az ennek megfelelő modelleket, nekünk még ki kellett nyitnunk egy magazint vagy be kellett kapcsolnunk a tévét, manapság viszont mindenütt szép női testekkel szembesülünk, mert a telefonunk mindig velünk van. A hírfolyamot görgetve már nemcsak valódi hírességek nyomasztanak tökéletes külsejükkel, hanem edzők, influenszerek, youtuberek, vagy éppen filtereket használó átlagemberek is, akik előszeretettel mutatják meg magukat.
TEST ÉS LÉLEK
Korábban érkezem a második kerületi Képező Galériába, hogy tudjak egy kicsit beszélgetni a szervezőkkel, mielőtt befut harminc gimnazista a Testképek a willendorfi Vénusztól Barbie-ig című művészetpedagógiai foglalkozásra. Körben a falakon emberi testeket ábrázoló festmények sorakoznak, a legnyersebb Verebics Ágnes Testképzavar című képe. Középpontjában egy mérőszalaggal görcsösen összeszorított női has áll. Ismerős helyzet. Melyik nő ne akarna soványabb – teltebb, alacsonyabb, magasabb, szálkásabb, domborúbb –, más lenni, mint amilyen éppen… (Tisztelet a boldog és elégedett kivételnek.)
– A Test & lélek metafizikája című kiállítás alkotásai vesznek körbe bennünket. Az emberi test reagál a boldogságra, a traumákra, a fájdalmakra és a társadalmi normákra, ezek lenyomatai, fizikai kivetülései megjelennek rajta. A testnek és a léleknek ezt az összekapcsolódását örökítik meg az itt kiállított kortárs képzőművészeti alkotások: festmények, grafikák, fotók és installációk. Különösen hangsúlyos ebben a női test szerepe, azzal kapcsolatban fokozottabb, vagy legalábbis hangsúlyosabban megjelenő elvárások élnek bennünk, mint a férfitestet illetően. A testkép különösen foglalkoztatja a fiatal korosztályt, ezért indítottuk el ingyenes, középiskolai osztályoknak szóló programsorozatunkat, amelynek kettős célja van. Egyrészt hogy a fiatalok közelebb kerüljenek a kortárs képzőművészethez, másrészt hogy a művészetpedagógiai foglalkozás során beszélgessenek a testképről, mert ez egyfajta szelepként szolgálhat esetleges bizonytalanságaik, frusztrációik kiadásához – magyarázza Bada Éva, a Képező Galéria egyik alapítója.
Zsivaj támad, megjöttek a gimisek: a budapesti Toldy Ferenc Gimnázium 10/a osztálya. Mivel ma a testről lesz szó, nem átallom a külsejüket vizslatni: farmerek és kapucnis pulcsik, a lányokon szolid vagy semmilyen smink, egy nagy karika fülbevaló itt, egy piros rúzsos száj ott. Általában véve semmi túlkapás, cicoma. (Remélem, az én gyerekeim is ilyenek lesznek nagyobb korukban – fohászkodom magamban.) A srácok még szinte le sem tették a kabátjukat, a foglalkozást tartó Hárs Panni művészettörténész rögtön egy feladattal indít: mindenki írjon egy cetlire egy olyan negatív tulajdonságot, amit nem szeret magában, és amitől megválna, majd a papírt tegye le az asztalra, és vegyen fel helyette egy pozitív jelzőt rejtő cédulát. A diákok gyorsan végeznek a feladattal, írják, ami először eszükbe jut – működik a játék. Amíg elfoglalják a helyüket a földre rakott párnákon, észrevétlenül rápillantok a cetlikre, őrülten kíváncsi vagyok, milyen rossz tulajdonságtól szabadulna egy mai tizenéves. Gyors összegzést követően megállapítom, hogy abszolút listavezető a „lusta”, többen írták a „türelmetlen”-t, és akad két „ítélkező” is. További példák: „félénk”, „pesszimista”, „irigy”, „ingerlékeny”, „önfejű”, „döntésképtelen”. Harminc gyerekből egy sem írt külső jellemzőt! Szerintem ez csodálatos. A cetlik tartalma egyébként örökre titok marad (kivéve, amit én most kifecsegtem róluk), a foglalkozásvezető sosem olvassa fel a gyerekek előtt.
– Nem vagyok pszichológus, ezek az alkalmak nem arról szólnak, hogy nyíltan a fiatalok lelkében kutakodjak. Nem szoktam arról kérdezni őket, mit gondolnak a külsejükről. Inkább távlatokat szeretnék nekik mutatni, hogy elgondolkodjanak, miért akarnak az emberek minden korban valamilyen testi ideálnak megfelelni, és ez hogyan jelenik meg a művészeti alkotásokban – hangsúlyozza Hárs Panni.
WILLENDORFI BARBIE
A foglalkozás első felében a művészettörténész válogatott műalkotásokon keresztül mutatja be, hogyan alakultak a női testtel kapcsolatos elvárások az őskortól napjainkig aszerint, ahogy a női szerepek változtak a történelem során. A szépnek gondolt test kultusza ugyanis örök idők óta kíséri az embert, csak az ideálok változnak. Az előadás interaktív, sok kérdést kapnak a gyerekek, akik változó magabiztossággal válaszolgatnak. Abban elég nagy az egyetértés, hogy a mai fiatalok testképét elsősorban a közösségi média alakítja, és ennek során inkább negatív, mint pozitív hatásokat éreznek. Ez a csapat partnerként viselkedik a foglalkozáson, de ez nem mindig van így.
– Az egyik korábbi osztály nagyon csöndes volt, alig akartak részt venni a feladatokban. Egy fiú úgy is tett, mintha elaludt volna. Később viszont a tanáruktól megtudtam, hogy miután visszaértek az iskolába, a gyerekek lelkendeztek az előadásról, volt, aki fotózott közben, és később ezeket a képeket mutogatva mesélt arról, mi tetszett neki legjobban. Még ha nem látszik is elsőre, akkor is megfogja őket a téma, és később is forog ezen az agyuk – mondja Panni.
Egyik dia követi a másikat, és többnyire akad valaki, aki rávágja, milyen festmény vagy szobor látható a képen. Csodálkozom is, hogy ennyire tájékozottak. A gyerekeket kísérő osztályfőnök meséli, hogy az iskolában komolyan veszik a művészettörténet-oktatást, náluk hangsúlyos része a vizuális kultúra tantárgynak. Ez a művészetpedagógiai foglalkozás azért is hasznos, mert kontextusba helyezi a korábban megszerzett tudást, és mint kiderül, ezt a gyerekek nagyon értékelik.
– Ismertem ezeket a műveket, de így még nem gondolkodtam róluk. Érdekes volt látni a történeti ívet, a folyamatos változást abban, ahogyan az emberek gondolkodtak a testről, és hogy mindennek milyen a lenyomata a jelenben – mondja Kozma Nándor, az egyik diák.
Peregnek a képek: a willendorfi vénusz domború idomai, tökéletes testarányok az ókori görögöknél és rómaiaknál, középkori szentek nyakig begombolt ruhában, hófehér arcú reneszánsz hölgyek, „húsos” barokk nőalakok, hétköznapi meztelenség a 19. században, ősanyaszerep helyett feminizmus és soványságkultusz – miközben fokozatosan eljutunk a jelenig, feltűnik, hogy egyre gyorsabban változik a szépségideál.
– Még mindig a Barbie-kinézet a menő? – kérdezi Panni.
A lányok közül egyesek bólintanak, mások a fejüket rázzák. Nincs egyetértés. Ha belegondolunk, a Barbie-t alakító Margot Robbie és a plus size modell Ashley Graham külsejét ugyanúgy sokan istenítik. Úgy tűnik, ma már nemcsak egyféle szépségideál létezik, hanem több is megfér egymás mellett, és mindenki választhat, melyiknek (nem) akar megfelelni.
Az előadás után a diákok megnézik a galériában kiállított alkotásokat − Hárs Panni és kolléganője, Szabó Fruzsina művészettörténész-hallgató minden kortárs mű keletkezési történetéről és alkotójáról mesél egy kicsit.
– Az előadás és az egyéni magyarázatok nélkül szerintem nem értettük volna az itt kiállított képeket és szobrokat. Ránézésre gondoltunk volna valamit róluk, de nem tudtunk volna igazán elmélyülni bennük. Így, hogy mélyebben megértettük őket, nekem nagyon tetszettek – mondja Zsidai Tatjána.
A mini-tárlatvezetés után a gyerekek meghallgatnak egy-egy rövid történetet, és az alapján kell papírból kivágniuk egy testalakot, amely valamiképpen szimbolizálja a sztori főhősének lelkiállapotát. Amíg a fiatalok színes papír és olló segítségével próbálják megjeleníteni a szomorúság vagy éppen a fájdalom érzését, néhány bátor jelentkezővel leülök egy csendes sarokba beszélgetni.
EZEK A MAI FIATALOK…
…mindenekelőtt őszinték. Az a hat biztosan, akikkel volt alkalmam kicsit körbejárni az ideális test témakörét. Mondták, amit gondolnak, szűrők nélkül. Tizenhat-tizenhét évesen, a gyerek- és felnőttlét határán, halványuló bizonytalansággal és erősödő tudatossággal. A lányok – Oláh Dóri, Zsidai Tatjána, Kilyénfalvi Dóra és Kósa Emma – egyetértenek abban, hogy most is van uralkodó női szépségideál, csak azt természetes úton, vagyis plasztikai műtétek és szépészeti beavatkozások nélkül szinte lehetetlen megvalósítani.
– Az utóbbi években elterjedt a body positivity szemlélet, ami azt hirdeti, hogy fogadjuk el a testünket olyannak, amilyen. Viszont emellett továbbra is a tökéletes, vékony testek képe árad a közösségi médiából, emiatt mindenki azt érzi, hogy mégiscsak úgy kellene kinéznie, testpozitivitás ide vagy oda – mondja Kósa Emma.
– Úgy kezeljük a női testet, mint a fast fashion a ruhákat. Nekem úgy tűnik, ötévente más a konkrét ideál. Mindenki összehasonlítja magát másokkal, és szerintem nincs olyan, akit ne nyomasztana az, amit lát – teszi hozzá Kilyénfalvi Dóra.
– Engem az élő impulzusok – a környezetemben lévő emberek, vagy akiket az utcán látok – jobban befolyásolnak, mint az Instagram vagy a TikTok. Sokkal könnyebb magam egy hús-vér embernél szebbnek vagy csúnyábbnak gondolni, mint ha egy képet néznék. A valódi embereket ráadásul nem tudom csak úgy továbbgörgetni – avat be Oláh Dóri.
A hatos fogat fiú tagjai aktívan részt vesznek a beszélgetésben, szóba kerülnek az aktuális férfiideálok is, és hogy ezek milyen hatással vannak rájuk.
– Van, aki ezzel az egész témával nem foglalkozik, és nem ostorozza magát. És van, akire hat, még ha csak tudat alatt is: nem tudja magát elfogadni, olyan szeretne lenni, mint az ideál, de legalábbis változtatni akar azon, amilyen most. Tudatos odafigyeléssel alakíthatunk a hozzáállásunkon, ha az egyébként romboló hatással van ránk – magyarázza Bencze Zoltán.
– Én fenntartásokkal kezelem a közösségi médiát uraló, tökéletes kinézetű embereket, mert tudom, hogy ez a munkájuk, nincs más dolguk. Nekik a külsejük a fontos, de attól még nekem nem lesz az életcélom, hogy én is jól nézzek ki. Ez a saját magam megítélésén nem kell hogy változtasson – mondja Kozma Nándor.
Kíváncsi vagyok, a gyerekek osztályfőnökének milyen tapasztalatai vannak, harmincéves pályafutása során biztosan sok mindent látott már.
– Érzek változást a középiskolás korosztály testképről való gondolkodásában. Néhány évvel ezelőtt tetőzött a közösségi média által sugallt és elvárt tökéletes külső jelensége. Akkoriban több lány járt profi sminkkel iskolába, mint most. Talán a legrosszabbon túl vagyunk, és kezd visszarendeződni minden a normalitás irányába. Mintha egyfajta korrekciója történne ennek a nagyon tökéletes megjelenésnek, és inkább a természetes stílus hódít, a mostani kamaszok tudatosabbak. Megrándítják a vállukat, és azt mondják: aki szeret és ismer, annak jó vagyok úgy, ahogy vagyok. Ami viszont változatlan, hogy ez a kérdés továbbra is sokkal jobban foglalkoztatja a lányokat, mint a fiúkat.
Fotó: Falus Kriszta
