Felnőttnek lenni azt jelenti: felelősséget vállalunk önmagunkért és másokért. Valamint befizetjük a kis sárga izéket (úgynevezett számlák), és nem hajtogatunk belőlük papírrepülőt. Nem ugrunk be tíz percre a sarki kocsmába, hogy aztán két nap múlva a tőlünk kétszáz kilométernyire levő Nyíregyháza főterén, egy padon térjünk magunkhoz.
Az élet később egyre komplikáltabb lesz, akárcsak egy képzeletbeli akadálypálya. Nem felejthetjük az óvodában a gyereket, tilos hangosan felröhögnünk a szülői értekezleten, és ha a nyaralást nem tervezzük meg már februárban, akkor dobjuk fel a levegőbe a húsz éve nászajándékba kapott, azóta bontatlanul maradt gyümölcscentrifugát, és álljunk alá.
Ahogy telik az élet, egyre több haszontalan tárgyat halmozunk egyébként magunk köré, és ötven környékén az emberre rátör egyfajta ürességérzet. Nem vágyik nagy képernyős tévére, mert már van. Nem kell ülőgarnitúrát vennie, mert arról nézi a nagy képernyős tévét. A hűtő tízéves, de még simán bírja – minek új? Aztán egyszer csak elmegy vendégségbe, és rájön, hogy mi hiányzik. Hogy mi az, ami még nincs, de okvetlenül szükséges.
Két éve, egy este, vidáman ücsörögtünk a barátainknál. Nyugis negyvenesek, minden kerek, szép élet, cuki kutya. Talán a kutya és az elhullajtott szőr mennyisége miatt, de a beszélgetés egyszer csak – szürreális módon – a porszívóra terelődött. És itt elszabadult a teleshopos pokol: a vendéglátók előhúzták a nemrég vásárolt porszívót, és körülbelül negyvenperces, könnyes szerelmi vallomást intéztek hozzá. Egyre jobban érdekelt ez az amerikai készülék, az állóporszívók királya, amely nem egyszerűen egy tárgy, hanem valamiféle mágikus objektum. Ami nemcsak a szőrt és a port (meg persze az atkát!) távolítja el, hanem voltaképpen felszívja a rossz gondolatainkat, életünk sötét felhőit, és ha megvásároljuk ezt a háztartási eszközt, tulajdonképpen elmondhatjuk magunkról: megérkeztünk. Felülhetünk a középosztály képzeletbeli trónjára. Gyorsan rákérdeztem az árra, és itt a vendéglátók ki is estek a szerepükből, és visszatért a régi énjük, az öniróniába csomagolt kikacsintós szuperkedvesség. A porszívó háromszázezer forintba kerül.
Nagyot nyeltem, és óvatosabban forgattam a kezem között a Porszívót. Néztem, hátha a bekapcsoló gomb nem hőre lágyuló műanyagból készült, hanem rubinkristályos intarzia borítja. Vagy a motorjában nem elektromos tekercsek vannak, hanem a Nagy Hadronütköztető kicsinyített mása. De nem. Ez egy sima porszívó – ami persze csodálatosan szív. Arra gondoltam: ezt is láttam, és vegyen ilyet, akinek két anyja van. Mígnem hetekkel később átugrottunk egy másik baráti házaspárhoz. És eljött az a pillanat, amikor majdnem kiköptem az éppen optimális hőmérsékletűre hűtött rozét: egyszer csak a porszívóról kezdtünk beszélni. Kiderült, hogy nekik is van. És lehet, hogy drágának tűnik, de el kell hinnünk, hogy az utolsó forintig megéri az árát. Míg korábban csak derültem a témán, most valami enyhe szorongás kezdett növekedni bennem. Lehet, hogy bennem van a hiba. Lehet, hogy a porszívó egy titkos jel: a meg- és beérkezésé. Lehet, nem is vagyok elég rendes ember, ha otthon nem ilyenünk van, hanem egy hagyományos, gurulós készülék…
