Muszáj futnom. 

A vidéki rokonok látogatása olyan intenzív gasztronómiai és idegrendszeri élmény, hogy megköveteli. Futnom kell, pláne ötven felett, az állóképességem úgy kell, mint egy falat kenyér, jaj, de éhes vagyok, futok, hogy szét ne essek, együtt maradjunk. 

Bájos vidéki kisváros vadiúj futóparkja. Csalitos, ligetes, üdítő oázis, rajtam kívül egy egész hektáron csupán egy hasonlóan elcsigázott, középkorú családanyának látszó személy. Ő is úgy vonszolja magát, mintha egy ökrös szekéren húzná maga után a teljes pereputtyát. 

Kátrányfekete, ruganyos, zsír új rekortánpálya, kondigépek a frissen nyírt gyepen, a levágott fű illata bódító. A pályát csinos kis akácerdő szegélyezi. Hamvas facsemeték hajladoznának a szélben, ha lenne bármi szellő, de nem moccan a levegő. Tavasz van, este hat, mégis kánikula.

Jéghideg víz alatt is izzadnék, nemhogy futás – mit futás, vánszorgás, hörgéssel cifrázva – közben. Nem adom fel, végigvonszolom magam négy körön, talán hatszázas, füstölög a zagyam, a pulzusom egymillió, meg ne üssön a guta itt nekem a tündéri kisváros tesiparkjában. 

Feladom a köröket, megszemlélem a kondigépparkot. Ellipszis, sétagép, bicikli, forgótárcsa. Utóbbi mellett döntök, mert a forgó mozgás a derékra rakódott stresszt (konkrétan: csokis kexet) kiválóan kezeli. Térülök-fordulok, egyet jobbra, egyet balra, égjen a zsír, lángoljon a szénhidrát, öngyulladok. Hirtelen a jobb fülemnél, egy felém hajló szomorúfűzág felől éktelen berregés hangzik fel. Mintha a szelíd motorosok érkeznének vasparipáikkal. Eget-földet rázó dübörgés, egyre erősödik. Ez meg mi?! A végítélet maga?! – tekingetek riadtan körbe-körbe.

És hopp: a világ egyik bizonyítottan alfahímjével találom szembe magam.