Le sem tagadhatnátok egymást!  Mint két tojás! Ugyanazok a gyönyörű, szláv vonások.

Kata: Az orosz nagymamámtól örököltük. Van is egy közös kép hármunkról, ugyanazzal a rúzzsal kentük ki a szánkat, a nagyi már vagy nyolcvanéves rajta, és még mindig szép! 

Valahol olvastam a nagymama életéről, kész regény. Hol is találkoztak a szüleid, Ildi? 

Ildikó: Ausztriában, egy hadifogolytáborban. Apám sebesült katona volt, anyám orosz ápolónő. Aztán vége lett a háborúnak, apám előbb indult el, de megbeszélték, hogy anyám követi majd Magyarországra. Szegény ment gyalog, lovas kocsin, vonaton… Egyszer német tisztekkel találkozott, megkérdezték tőle, milyen nemzetiségű. Nem merte elárulni, hogy orosz, azt hazudta, magyar, pedig akkor még egy szót sem tudott magyarul. Erre a kezébe nyomtak egy magyar levelet, hogy fordítsa le. Anyám mindenféléket kitalált, hogy „Kedves Kurt, velünk minden rendben van…”, és közben remegett a térde. Végül csak eljutott valahogy Budapestre. A teljes igazságot sajnos nem ismerjük, mert anyám soha nem akart a múltjáról beszélni. Pedig még a tengerhez is elvittük, meghívtuk homárvacsorára, gondoltuk, spiccesen megered a nyelve, de egy ponton mindig elnémult. 

Kata: Én időnként felugrottam a nagyihoz, vittem magammal a kedvenc gyümölcsös pezsgőjét, és ilyenkor jókat dumcsiztunk. Sokáig büszkén mondogatta, hogy ő szűzen ment férjhez, aztán egyszer csak elárulta, hogy azért a nagypapával ott a kórházi ágyon… hát, hogy ott történt egy s más. 

Ildikó: Jé, én ezt nem is tudtam! ­(Elkerekedik a szeme.) Csak azt, hogy apám mindenképpen haza akart jönni Magyarországra, anyám meg semmi pénzért nem akart hazamenni a Kaukázusba. Ki tudja, mi történt vele azalatt, míg Stájerországig jutott? Lehet, hogy azért nem mesélt semmit, mert azt nem lehet elmesélni… Mindenesetre soha nem akart visszamenni látogatóba. Egyszer küldött a szüleinek egy hajtincset az öcsém szőke hajából, erre a nagyapám egy hangszalaggal válaszolt. Valami olyasmiről szólt, mennyire fáj neki, hogy ő az unokájának már csak a haját puszilhatja meg. Anyám zokogott, ahogy hallgatta. A Szovjetunióban a háború után őt eltűntnek nyilvánították, attól félt, ha hazautazik, nem engedik vissza. Nem értettem, hogy tudott az én anyám így elszakadni az édesanyjától! 

Kata: Én azt nem bírnám ki. És az anyja miért nem költözött ide hozzá? Te biztos utánam jönnél, anya! Persze, értem én, ott volt még neki a többi gyereke… nehéz ez.

Ildikó lágyabbnak tűnik nekem, Kata, te viszont a vörös loboncoddal sokkal vadabbnak. Valóban ­ennyire mások lennétek?

Ildikó: Dehogy! Eredetileg mindketten barnák vagyunk. Én egy kicsit világosabb, Kata meg gesztenye. 

Kata: Én azért vagyok vörös, mert a Tündérkerthez ezt kérték, és most A renitens című tévésorozathoz is. De már az első filmemhez, az Apám beájulnához is vörösre kellett festenem a hajam. Zöld a szemem, illik hozzá.

Ildikó: Az ám! A főiskolán én is vörös akartam lenni, csak már volt egy vörös meg egy fekete lány, és az osztályfőnököm, Simon Zsuzsa rábeszélt, hogy akkor én legyek szőke. Jött a Madárkák című film, és két napig szívatták a hajamat hidrogénnel. A végén le kellett vágni egycentisre. Mire Grünwalskyval forgattam, már szépen megnőtt, akkor meg bedauerolták. De nem tudták, hogy azt balzsamozni is kell, hát nem lehet mindennap csak úgy leönteni egy vödör vízzel! El is kezdett tönkremenni a hajam. Utána jött a Szabó István-film, a Bizalom.

Az olyan szép volt, hogy én végigbőgtem… Az a film volt a te nagy áttörésed. A tekinteteddel elmondtál mindent.

Ildikó: Az akkor korkövetelmény­ volt, már a III. Richárdban ­Haumann Péterrel is így játszottunk. Ki tudtam a tekintetéből olvasni mindent. Andoraival is jól ment. De számomra nem a Bizalom jelentette az áttörést – bár a világ szerint nyilván az volt az igazi –, hanem a Madárkák, még a főiskolán. Amikor Szabó Istvánnal for­gattunk, már harmincéves voltam, utána született a fiam, Gergő.

Mindig érezhető rajtad valami belső vibrálás. Kata játékán is ezt érzem most A renitensben. Mennyire van közöd ehhez a lökött csajhoz a sorozatban, Kata? 

Kata: Én azért alapvetően sokkal kimértebb, nyugisabb vagyok az életben. Nem mondom, ha barátokkal bulizunk, én is meg tudok őrülni, de a hétköznapokban nem így élek. Sőt, ha az utcán véletlenül nekem jön valaki, még én érzem magam kellemetlenül, mert biztos én álltam rossz helyen. Ha pedig valaki beszól, abba tönkre tudok menni. Ilyen szempontból hiány­zik belőlem a temperamentum.

Ez inkább túlérzékenység, nem? 

Kata: Igen, lehet. Ezt a csajt, akit alakítok, viszont agyoncsapni sem lehet. Folyton ezerrel ég, a második nap megölnék a munkahelyén.
A lánya mondja neki egyszer: „Anya, neked nincsenek is bará­taid!” Persze, mert nem lehet elviselni. Igaz, három gyerek mellett nehéz lehet barátkozni… A lényeg, hogy egyáltalán nem hasonlítunk. Amit viszont irigylek Renitől, az a belső szabadsága. Hogy mindig azt csinálja, amihez kedve van, nem akar megfelelni. Én ehhez képest „fedő alatt” vagyok. Az extrém érzékenységet, a törődést, a figyelmet anyámtól örököltem, de apámból is sok van bennem, például­ hogy humorral rengeteg mindent meg lehet oldani. És a nagyitól is egy csomó dolgot hozok. Simán el tudnék indulni a Kaukázusból gyalog, az biztos! 

Ildikó: Belőlem sajnos teljesen hiány­zik ez. (Elmélázik.) Tudod, mi a reak­cióm, ha valaki csúnyán beszól, hogy, mondjuk: „Hé, te hülye, kilyukadt a kereked, hát nem veszed észre?!” Az, hogy „jó napot kívánok, köszönöm szépen, de jó, hogy szólt, nagy baj lehetett volna belőle”. Mire a pasi lefagy, mert erre végképp nem számított. Persze ettől engem még bosszant a dolog utána. 

Kata, nehezen tudtalak rábeszélni a közös interjúra. Miért? 

Kata: Az elmúlt tizenkét évben nem voltunk együtt címlapon, mert én a saját jogomon szerettem volna ott szerepelni, és nem azért, mert az anyám lánya vagyok. Azonnal megindult volna a közösségi oldalakon a kommentelés, hogy a Kata csak azért kapta meg ezt vagy azt a szerepet, mert a Bánsági meg a Gáspár lánya. Már amikor a színművészetire jelentkeztem, akkor is elkezdték, hogy engem biztos elsőre felvesznek, ehhez képest negyedszerre sem, végül felnőttképzésen végeztem el az egyetemet. Mindig a saját erőmből akartam boldogulni. Akkor sem tudta senki, ki vagyok, amikor tizenöt évesen kiválasztottak az Apám beájulna című film főszerepére. Sas Tamásnak, a rendezőnek is csak akkor esett le a tantusz, amikor egy plakát előtt álltam, amire nagybetűkkel ez volt írva: főszereplő: Gáspár Sándor. „Te a Sanyi lánya vagy?” Később persze rájöttem, hogy ez hülyeség, melyik rendező vállal be egy tehetségtelen színészt csak azért, mert híresek a szülei? Mostanra sikerült elhinnem, hogy önmagamért szeretnek. 

Ildikó, igaz, hogy nem akartátok, hogy a lányotok színésznő legyen?

Ildikó: Nem azt nem akartuk, hanem azt, hogy gyerekszínész legyen. Féltettük, mert ott megtanítják sírni, nevetni. De mi azt szerettük volna, hogy majd belülről sírjon, a saját könnyeit hullassa.­ Amikor azonban megnéztem az Apám beájulnát, elcsodálkoztam. Kata mindent beletett, mélyen átélte, amit játszott. Amikor kicsik voltak a bátyjával, folyton ott sertepertéltek körülöttem a színházban. Kata gondosan felfogta a szoknyámat, nehogy a falhoz érjen, figyelte, hogyan sminkelek, nagyon vonzotta az a világ. De amikor bejelentette, hogy inkább állatorvos szeretne lenni, bevallom, megkönnyebbültem. Nehéz szakma a miénk, soha nem voltunk otthon Sanyival, mert hol próbára rohantunk, hol forgatásra, egyik kezemben a pelus, a másikban a mózeskosár, szaladtam Katát leadni apámnak. Aztán mégsem tudta elkerülni a sorsát.