Elég jó vagyok? Nem rontottam még el? – anyaként nincs nap, hogy ne tennénk fel e kérdéseket. Nehéz menet felnevelni egy gyereket, nincsenek itt, kérem, vizsgák, senki nem mondja meg, ha nagyon elszúrunk valamit (jelek azért vannak), viszont dicsérni sem szokás a szuper mamákat, ha kiteszi az ember a szívét-lelkét, akkor is természetesnek veszi mindenki. Panaszkodni nem illik, hiszen anyuka vagy, ennek örülni kell. Hogy mennyire voltunk jó szülők, csak sokkal később dől el, túl az óvodáskoron, az iskolák, a kamaszkor hangos évei után, amikor már felnőttként beszélnek velünk. 

De minden anya ismeri azt az érzést, amikor kap egy jelet, hogy valamit azért nagyon jól csinált.

Az első mosoly, az első selypítő „szeretlek, mami”, a rajzok, amikor királynőként tündökölünk gyermekünk fantáziájában, mind egy-egy piros pont a láthatatlan anyai ellenőrzőnkben. Jönnek a mérföldkövek, elballag, átvészeli a tizenéveket, az első szakítást, az érettségit, és közben látjuk, nem volt hiába. A hajnali felkelések, aggódás, különórák, leckekikérdezés,
biztatásunk. A szeretetünk.

Higgyük el, hogy sok mindent jól csináltunk. Legalább egymást ­dicsérjük meg néha! 

Ha belegondolunk, a bennünket felnevelő anyukáknak mennyivel nehezebb lehetett, akkor még nem volt választék a tanácsadó könyvekből, anyukás csoportok sem léteztek net hiányában, legfeljebb a szomszéddal lehetett egyeztetni a kérdéseket. De itt vagyunk, csokorral a kezünkben, hálásan, jól csinálták. Szerencsések, akik személyesen tudják megköszönni vasárnap.

Boldog anyák napját minden anyukának, pótanyának, nagymamának, tündérkeresztanyának!