1.Kijött a matek
A budapesti Berzsenyi Dániel Gimnáziumba jártam, és két tanárom is nagy hatással volt rám; a matematikatanárom, Herczeg János, illetve a magyartanárom, Gartner Éva. Már egyikük sem él. Szenzációs emberek voltak mindketten, de nagyon mások. Bármennyire is hatott rám Herczeg János, nem miatta lettem matematikus, hanem azért, mert jól ment a matek, jól szerepeltem a versenyeken. Egyszer bekerültem a nemzetközi diákolimpián induló magyar csapatba, és még egy bronzérmet is szereztem. Így adott volt a pálya, nem kellett például az egyetemre matematikából felvételiznem. Aztán ötödév vége felé már kezdtem sejteni, hogy nem feltétlenül ezt szeretném egész életemben csinálni.
2. Egy felkérés
Sok évvel ezelőtt megkeresett két fiatal jezsuita szerzetes, hogy az elhivatottságról szeretnének filmet forgatni, és én elutasítottam őket, mondván, hogy bennem nincs semmi ilyesmi. Erre úgy reagáltak, hogy akkor különösen szeretnék, hogy szerepeljek a filmben, mert milyen érdekes, hogy van olyan ember, akinek nincsen semmilyen elhivatottsága, és mégsem sérült lelkileg. Akkor én elgondolkodtam a dolgon, és azóta állítom, hogy nagyon sok embert teszünk boldogtalanná azáltal, hogy arra biztatjuk, találjon magának egy nagy álmot, és valósítsa meg. Mert az csak a kisebbik baj, ha ez nem sikerül neki, a nagyobb az, ha nem is talál semmilyen elhivatottságot, és akkor azt hiszi, hogy ő értéktelen. Miközben szerintem az emberek többségének nincsen semmilyen elhivatottsága, ahogyan nekem sem volt soha.
3. Egy jó házibuli
A pszichológia felé sem elhivatottságból fordultam, hanem mert így alakult. Mesterségesintelligencia-kutató voltam a SZTAKI nevű akadémiai intézetben, és egy buliban találkoztam Illyés Sándor pszichológus professzorral, akivel kedélyesen elbeszélgettünk, hogy milyen érdekes, hogy én a mesterséges intelligenciával foglalkozom, ő pedig a természetessel. Két évvel később megalakította a Kísérleti Pszichológia Tanszéket az ELTE-n, és megkérdezte, nincs-e kedvem csatlakozni. Nekem meg éppen volt, mert úgy gondoltam, hogy megtanulom a pszichológusoktól, miként működik a természetes intelligencia, és ezzel felfegyverkezve térek vissza az MI-kutatáshoz. Ez negyven évvel ezelőtt történt, ám ez a visszatérés nem következett be, mert egyre több érdekes dolgot találtam a pszichológiában.
4. Az agy nem számítógép
Ulrich Neissernek, a kognitív pszichológia atyjának a Megismerés és valóság című könyve nagy hatással volt rám. Ez az irányzat arra vállalkozott, hogy megnézze, miként működik ez a kis gömbölyű komputer, itt a két fülünk között. A vizsgálódásban pedig arra jutott, hogy nagyon nem úgy, mint egy számítógép. Hogy pontosan hogyan, azt még ma is csak kapiskáljuk. Az agy nem úgy tárolja az információt, mint a számítógép, ahol rekeszekben van az adat, amit ha kitörlünk vagy felülírunk, akkor nincs többé ott. Az agy nagyon más elven működik, amit kísérletekkel is sokszor bizonyítottak.
5. Harry Potter
De nemcsak szakmai, hanem szépirodalmi művek is voltak nagy hatással rám. Például A Mester és Margarita, az Iskola a határon, az Utas és holdvilág, a Szerelem a kolera idején, majd jóval később a Harry Potter. Szerintem a Harry Potter a kortárs világirodalom, aminek valahogy így kell kinéznie a 21. században. A nagy hősök korábban arra születtek, hogy nagy hősök legyenek, Harry Potter viszont egyáltalán nem arra született, hogy nagy hős legyen. A véletlen hozta úgy, hogy egyáltalán van esélye legyőzni azt, akinek nem mondjuk ki a nevét. Harry Potter számomra azt a művezetőt testesíti meg, akiről Kertész Ákos Makra című könyvében olvastam, és aki azt mondja, hogy ha már csinálunk valamit, akkor azt csináljuk komolyan. Én is ezt szoktam mondani a hallgatóimnak. A Harry Potternél az is fontos, hogy az egész át van szőve humorral. A humortalan emberek és dolgok világa távol áll tőlem.
Fotó: Falus Kriszta
