Amikor először esett le nagyobb hó tavaly decemberben, a három gyerekem szinte egyszerre írt a családi chatbe, hogy éljen, éljen!, és hogy hógolyócsatát szerveznek a bará­taik­kal. Később mondtam is nekik, milyen nagy öröm látni, hogy ennyire szeretik a hideget, a telet, ez azt mutatja, hogy szülőként legalább egy dolgot jól csináltunk. Erre a két egyetemista fiam elkezdte magyarázni, hogy azért akadnak ennél fontosabb dolgok is, amelyekből huszonévesen már profitálnak. Például bármilyen labdajátékba szívesen beszállnak, és a maguk örömére sportolnak; értékelik, hogy nem okoz gondot számukra a korán kelés; és megkönnyíti a dolgukat, hogy gyerekként bizonyos dolgokban nem volt apelláta. Én csak ott ültem, és azt éreztem, hogy tulajdonképpen meg is kaptam a karácsonyi ajándékomat. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne fogalmaznának meg kritikát, de ahogy nőnek, egyre gyakrabban kapunk pozitív visszajelzéseket is a családunkkal kapcsolatban, és ez minden alkalommal olyan, mintha hájjal kenegetnének. Magunkat ismerve még sok-sok heves balhé vár ránk, de a dicséretek megerősítenek annyira, hogy bírjam a strapát.  

EZEK VAGYUNK MI

A meghitt beszélgetésekben az anyukák gyakran az aggodalmaknál, az állandó lelkiismeret-furdalásnál lyukadnak ki, és ez független attól, hogy a gyerekeik mennyi idősek. Terényi-Szabó Vera pszichológus, szülő-kisgyermek konzulens úgy tapasztalja, hogy a helyzet évről évre romlik. 

– Hiába van benne a köztudatban, hogy a cél „elég jó anyának” lenni, mégsem megy át az igazi lényeg, mert tökéletességre törekszünk minden területen. Nem elég az, hogy valaki jókat főz, és ebbe a gyerekeit is bevonja, mert nincs náluk szép rend. Az is elégedetlen, akit egyáltalán nem érdekel a főzés, de mindig izgalmas programokat szervez, mert mindent akar egyszerre; ételcsodákat, ezerféle programot, sportot, természetjárást, fejből mondott mesét esténként. Az anyák akkor érzik magukat elégnek, ha minden területen kiválók, csakhogy ez megugorhatatlan. Akár kisgyerekes, akár nagyobb gyerekes anyukától érkezik hozzám megkeresés, amikor elmondják, hogy valami nincs rendben egyik vagy mindegyik gyereknél, azonnal hozzáteszik, hogy biztosan ők csinálnak valamit rosszul. Éppen ezért már az első beszélgetéskor tudatosan átviszem a fókuszt arra, hogy mik azok a területek, amelyek nagyon jól működnek. Minden családban vannak erőforrások, ami lehet az is, hogy sokat kirándulunk vagy társasozunk, és ezzel a gyerekek különböző képességei fejlődnek. Az is rengeteget számít, ha sok időt töltünk barátokkal, nagy bulik vannak nálunk, és nem csinálunk túl nagy felhajtást abból, hogy minden elvágólag legyen a lakásban. Észre kell vennünk azokat a jó dolgokat, amelyek stabilitást adnak a kicsiknek. Ritkán esik szó a gyereknevelési könyvekben arról, hogy ez a beágyazottságérzés, ez a „mi ilyen család vagyunk” alapélmény milyen erős. Amikor a gyerekvállalás felmerül, akkor a fiatal felnőtt ezekre ránézve dönthet úgy, hogy „hú, ez nekem nagyon jó volt, én is ilyet szeretnék”, és eldöntheti, hogy „ezt és ezt másképp fogom csinálni”.  

HOL JOBB, HOL ROSSZABB

Az anyák fokozódó szorongása összefügg a közösségi médiával, az interneten szerveződő csoportokkal, amelyek között nem létezik átjárás. Nagyon nehéz elfogadó, neutrális környezetet találni, ahol természetes, hogy többféleképpen lehet anyának lenni. Ma tábort kell választani, hogy miként etetjük, altatjuk, oktatjuk, sportoltatjuk a gyereket, és ezek a táborok nem tűrik a másképp gondolkodást. Amikor kicsi a gyerek, a legtöbb anya bizonytalan, sok a kérdés, azt sem tudjuk, merre van előre. Aztán belejövünk, hajtjuk a mókuskereket, egyre rutinosabbá válunk, de akkor jön a kamaszkor, és csak nézünk, hogy húha, mi ez, kit neveltünk? És főleg: mit rontottunk el? Ez az az időszak, amikor nemcsak mi ostorozzuk magunkat, hanem a gyerek is minket, és hallgathatjuk, hogy bezzeg az osztálytársaknál más a módi. 

Az összehasonlításokból azonban idővel néha győztesként is kikerülhetünk. A kisgyerekek egy darabig úgy gondolják, hogy minden család olyan, mint az övék, legyen az egyszülős, sokgyerekes, nagyszülőkkel együtt lakó vagy épp mozaikcsalád. Amikor szembesülnek azzal, hogy annyiféle modell van, ahány gyerek, akkor kezdenek rálátni a saját helyzetükre. Például arra, milyen jó, hogy nem kell félni a hazavitt egyes miatt, vagy felismerik, milyen kellemes, hogy minden este meleg étel van az asztalon, és együtt vacsoráznak. A korábban természetesnek vélt dolgok a kamaszkort elhagyva felértékelődnek, ahogy távolodnak el a családtól, másokkal nyaralnak, kollégiumba kerülnek, már képesek objektívebben ránézni a saját környezetükre.

SEGÍTSÜNK MAGUNKNAK, SEGÍTSÜNK EGYMÁSNAK!

Egy, kettő, három, sok kisgyerek mellett nehéz azzal biztatni magunkat, hogy milyen jó lesz húsz év múlva, amikor majd elismerik az anyai erőfeszítéseinket. A teljes kétségbeesés ellen hatékony fegyver, ha szem előtt tartjuk, mik az erősségeink. Jó, ha meg tudjuk magunkat egy kicsit dicsérni, és bátran biztassuk a többie­ket is, mert nagyon sokat ér, ha valaki egy másik anyától hallja, hogy valamit jól csinál. Ilyenkor nemcsak a másikkal teszek jót, hanem magammal is. Ha észreveszem, hogy a szomszéd vagy az ismerős gyereke milyen ügyesen biciklizik már háromévesen, mennyire sok szeretettel bánik a kutyákkal, hogy udvariasan átadja a helyét a buszon, akkor ezt nyugodtan elmondhatom a szülőknek. Ezzel napsugarassá változtatom akár a legnyomorúságosabb hétfőjüket is, miközben a magam figyelmét is felhívom arra, hogy mire érdemes időt szakítanom a saját gyerekemmel.

– Ez történik a több helyszínen működő Mamakörben is – mondja Terényi-Szabó Vera. – Segítünk a jelentkezőknek gördülékenyebbé tenni az anyává válást. Mind a nehézségek, mind az örömforrások őszinte átbeszélésével előtérbe kerülnek a személyes és párkapcsolati erőforrások, de fontos, hogy egymásban is észrevegyék, hogy kinek mi az, ami jól megy. Van egy olyan gyakorlat, amiben visszajelzést adnak egymás anyaságára a csoporttagok, ez nagyon megindító szokott lenni minden jelenlévő számára. Amikor az éjszaka közepén frusztráltan áll valaki a síró gyereke mellett, akkor hatalmas ereje van annak az emléknek, hogy a többiek azt mondták róla, ő egy jó anya. A gyereknevelés nem olyan, hogy van egy listám, ami alapján haladok pontról pontra, hanem állandó jelenlét, helyzetfelismerés és -értékelés, folyamatos gondolkodás, mit hogyan kellene. A szituációk összetettségéből adódóan­ szükségszerűen vannak elakadási pontok, nehézségek, és ilyenkor egy kis segítség, egy másik perspektíva rengeteget jelenthet. Az anyaság kőkemény műfaj, nincs olyan, hogy kezeltem az aktuális problémát, és hátradőlök, hogy most már minden oké. 

Jobb ezt egy útként felfogni, amelyen mindig lesznek nehézségek, de ha tudok kapaszkodni a saját erősségeimbe, akkor hatékonyabban fogok stratégiát gyártani, megoldásokat keresni.