A hófehér galambok parancsszóra repkednek ide-oda, karikán át, rúdra, dobozba, az idomár, Andrejsz Fjodorovsz még arra is rá tudja venni őket, hogy a kedvéért egy pici korlát alatt áttotyogjanak. Amikor a bemutató előtti szerdán megérkezem a Fővárosi Nagycirkuszba, a technikusok éppen a galambszámhoz igazítják a fényeket, a szakmai igazgató, Graeser József a nézőtérről figyel. Az egész életét a porondon töltötte, mégis képes arra, hogy a produkcióra nevetve csodálkozzon rá: „Ez hihetetlen!”

NEM LETT SVÉD ÁLLAMPOLGÁR

Graeser József – ahogy a szakmában ismerik: Dodi – 1953. október 23-án született. – Viccből azt szoktam mondani, évekig harcoltam azért, hogy a születésnapom piros betűs nap legyen. Ötvenhatban a tortát levittük az óbudai pincébe, ott fújtam el a három gyertyát – meséli később az irodájában, ahonnan beszélgetés közben fali tévén követheti a próbát. – Előtte Lengyelországban jártunk a családdal, mert édesapám a testvérével és a kollégájukkal artistaként ott dolgozott a gumiasztalszámukkal. Viszont anyukámmal hazajöttünk, mert engem sérvvel meg kellett műteni. És kitört a szabadságharc. Egy svéd ügynök felajánlotta édesapáméknak, hogy menjenek Svédországba. Csak miattunk jöttek haza. Ha nincs sérvem, most talán svéd állampolgár lennék.

Amikor József hatodikos korában elváltak a szülei, ő az apjával maradt, aki beíratta az artistaiskolába. Az artisták akkoriban az Állami Balett Intézet gimnáziumában tanultak, később Dodi is ott folytatta.

– Szigorú szabályok szerint éltünk. Engem például eltiltottak a korcsolyázástól, mert az vastagítja és merevíti a bokát. Amikor pedig az osztálytársammal elmentem műugrani az uszodába, az artistaképzőben Dönci bácsi kegyetlenül leszúrt, mert az szintén tilos volt – emlékszik vissza. Érdekelte az irodalom, szavalgatott is. Egy április 4-ei ünnepségen Latinovits Zoltánnal lépett fel.

JOGSI HELYETT KOMBINÁLT BÉRLET

1969-ben, tizenhat évesen csatlakozott apja csapatához,­ utánuk utazott Kijevbe. Élete első fellépésén József megnézte, mennyire van a gumiasztal kihúzva, ekkor elszakadt egy drótkötél, és fejbe verte a csiga. Az előadás elmaradt, az orosz kórházban megműtötték a fiút. Egy vérrög miatt hónapokra lebénult a fél oldala. Mivel az operációhoz csontot távolítottak el a fejéből, szükség volt plasztikai műtétre is, ám az sokáig elhúzódott. A beavatkozás közben derült ki, hogy az orosz orvosok hibáztak, kivágták azokat a rétegeket is, amelyek óvhatták volna az agyhártyát. Ha József véletlenül beütötte volna a fejét, ez a cikk sokkal, de sokkal rövidebb lenne.

Ahogy felépült, próbált tovább, fel sem merült benne, hogy pályát váltson. – A cirkusz világában ez természetes. Minden artista tudja, hogy ha leesik a lóról, azonnal vissza kell rá ülnie – mondja. A gumiasztal, amelyen gyakoroltak, a művésztelep udvarán állt, közel a vasúti sínekhez. A masiniszták már jól ismerték őket, ezért a vonat mindig lelassított előttük, az utasok pedig tapsoltak és kikiabáltak nekik az ablakból.

1971-ben már Lengyelországban turnéztak, majd Romániába utaztak egy társulattal, amelyben mindenki magyar volt. Olyan telt házas előadásokat produkáltak, hogy a helyi igazgató attól félt, leszakad a nézőtér. A gumiasztalszámban József lett a komisch, a nevettető, aki két szaltó között csetlik-botlik.

Későbbi felesége, Betti a Fővárosi Nagycirkusz akrobatikus tánccsoportjának tagja volt. József apja bevette volna a csapatba, de a vállalat nem akarta elengedni. Ezért az apa a művészeti osztályon előállt azzal a csellel, hogy József és Betti szerelmes egymásba, így az igazgató kénytelen volt meghajolni a szív akarata előtt. Az élet végül az apát igazolta: a fiatalok két év múlva valóban egymásba szerettek és összeházasodtak.

1975-ben utaztak először Nyugatra, két évet töltöttek Angliában, ami a szocializmusban nagy dolognak számított. ‒ Mielőtt elindultunk, jött az elvtárs a minisztériumból, és felvilágosított minket, hogy a rothadó kapitalizmus a szakadék szélén áll, és vigyázzunk, mert majd be akarnak minket szervezni. A vonattal átléptük a határt, Ausztriában beláttunk a házak ablakán, az emberek színes tévét néztek. Elájultam ‒ meséli József. ‒ Az első autómat Angliában vettem, úgy, hogy akkor még nem volt jogosítványom. Másfél évig az itteni villamosbérletemmel vezettem. A rendőr megállított, és azt kérdezte, mi ez a márciusi szelvény, már október van. Rávágtam, hogy nálunk havonta kell cserélni, és március óta nem voltam otthon. Mehettem tovább.