Isten megkönyörült rajtunk – Schäffer Erzsébet írása

Nem is szerelem, sokkal több annál.

Sokszor meséltem már. A fiú, akivel az élet nagy dolgairól hasonlóan vélekedtünk, s akinek a közelében nem voltak kétségeim, szóval ez a kedves fiú, amikor elmondtam neki a gyanúmat, hogy gyermekünk lesz, egyszerűen eltűnt. Két napig nem tudtam róla semmit. Nem hívott, nem jelentkezett – felszívódott. Ahogy visszagondolok, semmi nem aggasztott. Inkább csak kíváncsi voltam, mi lesz. Hát az lett, hogy két nap után, emlékszem, délután volt, megjelent, rám nézett azzal a kedves-szemtelen vigyorával, és azt mondta: 

– Akkor összeházasodunk. 

S ahogy eldőlt, hogy összekötjük az életünket, nem a boldogság szó jutott az eszembe elsőként. Nem is a szerelem. Sokkal több annál. Biztonságot éreztem, és végtelen hálát ezért a biztonságért. Gondoskodást, szeretetet kaptam, és hálát éreztem ezért a gondoskodó szeretetért. A minden élő egyetlen nagy vágyáért: hogy elfogadják. Úgy, ahogy van. Olyannak, amilyen. És engem elfogadtak. Annak a szürke pulóveres fiúnak a határtalan, feltétel nélküli elfogadása – ez volt a boldogság. Nem a cinkeröptű. Az életre szóló.  

Összekapaszkodtunk, és igen, boldogok voltunk. És a boldogság nyomán elért bennünket a szeretettel átitatott szerelem. És most már értem annak a fiatal barátomnak a mondatát, aki így mesélte összekerülésüket a feleségével: „Az Isten megkönyörült rajtunk, gyermeket adott, időnek előtte. Hogy végre eldöntsük, mi a dolgunk.” 

Én is gyermeket vártam. Az első gyermekünket. Az Isten megkönyörült rajtam. És onnantól már tudtam, mi a dolgom.

Ma már azt is tudom, minden boldogság a családomhoz köt. Nézek egy régi fotográfiát. Napfényben fürdő tavaszi kép. A két kerti székben anyám és apám. Anyám világos ruhában, karja olyan vékony, mint egy kislányé. A napsütésben hunyorog, arca beesett. Apámból sugárzik a büszke öröm. A kezében apró, csontos koponyájú kisbaba, kalimpáló lába elveszik a nagy férfitenyérben. Akkor két hete születtem. Szeretem ezt a képet nézni. A hosszú legényéletet megélt apámat, aki harminckilenc évesen lett édesapa. És az árvaságában megviselt anyámat, aki egyetlen bőrönddel jött az ismeretlenből ebbe a házasságba, és most kislánya lett, amikor lelkében kislány még ő maga is.

 

Amikor az első kislányunk elkezdett gőgicsélni, a kazettás magnót odaraktam a pólyázóasztalra. Fölibe hajoltam, és biztattam, mondjad, mondjad… Kis torokhangok jöttek elő… Az első hangok, első talpacskák, első félelmek, első álmatlan éjszakák, első nevetések. 

Egy év múlva újabb első beszélgetéseket őriz a szalag, most egy kisfiúval. És az emlékezet lefotografálta ezt a gyerek hozta boldogságot is. 

A harmadik gyerekünk, megint egy kislány, a harmadik évben született. Gyakorlott kismama, mondta az orvos a szülőszobán. Drága doktor úr, gyakorlott?! De hát itt nincs rutin. Ő az első útját járja, és én is, ahogy segíteni próbálok. És a szalag most is megőrizte az első hangokat. Nem, nem csöndesedett a boldogság a harmadiknál sem. 

Sok év után megint ajándékot kaptunk, egy kisbaba hozta örömöt. A negyedik adta, a legkisebb. Kislány. Emlékszem, ott álltak a folyosón mind a négyen, apjukkal a három kiskamasz. A szülőszobáról a pólyással kitoltak hozzájuk, kaptunk egy fél órát – együtt voltunk mind a hatan. Soha, semmilyen élethelyzetben nem voltam olyan boldog, mint akkor, ott. 

Nektek köszönöm, én drága kis családom. 

A nyolc unokát ajándéknak kaptuk. Azt mondják, az unoka ajándék, azért, hogy szülő voltál… 

Fotó: Falus Kriszta