Az egész úgy kezdődött, hogy nap mint nap olvastam egyedülálló szülők – többségükben anyák – történeteit és kísértetiesen hasonló küzdelmeit egy Facebook-csoportban. Aztán hirtelen felindulásból megosztottam a saját oldalamon az egyik ilyen írást: 

„Két éve egyedül maradtam három gyerekkel. A munkaidőm este nyolcig tart, és havi két hétvégét is dolgoznom kell. Mellette szabadnapokon takarítani járok. Csak érdeklődni szeretnék, hogy akinek kicsik a gyerekei, sokáig tart a munkaidő, nincs segítsége, hogy oldja meg az életét a gyerekekkel? Nem keresek annyi pénzt, hogy az albérletet, az élelmiszert is ki tudjam fizetni, szóval a bébiszitter kizárva. A családsegítős hölggyel megoldást próbálunk találni, de nincs semmi megoldás, ami előbb-utóbb családból való kiemelést eredményezhet. Mindezt úgy, hogy vért izzadok egyedül évek óta…”

Azonnal özönleni kezdtek a kommentek, rengetegen megosztották a posztot, sokan kérték, kössem őket össze az anyukával, segíteni szeretnének neki. És elkezdték megírni a történeteiket, a helyzetüket, a végtelenül magányos harcaikat mások is. Elkezdtek beszélni, elmondani, miért maradnak általában csöndben. Például azért, mert azt az üzenetet kapják állandóan, hogy egy anyának nem szabad panaszkodnia. 

A SHOW NEM ERRŐL SZÓL

Írt Tóth Napsugár is. Mi őt legutóbb – úgy másfél éve – a tévében láttuk csupa szép ruhában, csillogó sminkben énekelni. A TV2 Sztárban sztár leszek! című műsorában szerepelt, sok ezer jelentkező közül jutott be a legjobb tizenkettő közé, akik az élő show-ban versenyezhetnek. Sokaknak éppen ő lett a kedvencük, a bátorsága, a tehetsége miatt. 

Akkor arról, hogy pontosan miből érkezett, és mibe ment vissza, amikor a hatodik adás után kiesett a műsorból, nem sokat tudtunk. A show nem erről szól.  

Most viszont erről mesél, a való életről. 

Egy kávézóban ülünk, a szomszéd asztalnál a kisfia és a kislánya, két gyönyörű, félvér gyerek. Hétvége van, szabadkozik, hogy nélkülük mozdulni sem tud, nincs, aki vigyázzon rájuk, hát viszi magával őket mindenhova, ha nincsenek iskolában. 

– Mindig az volt az álmom, hogy énekelni fogok. – Szenvedély és fáradtság van a hangjában. – Fiatalon hittem abban, hogy ha valaki jó valamiben, és eleget dolgozik magán, hogy még jobb legyen, ha adni és kapni tud, akkor arra fel lehet építeni egy életet. Hamar meghaltak a szüleim, huszonévesen maradtam nélkülük – mesél tovább. –  Nekem nincsenek testvéreim, nincs senkim. Ott, abban a pillanatban, amikor rádöbbentem, hogy mennyire egyedül vagyok a világban, már borítékolva volt, hogy muszáj lesz valahova, valakihez sürgősen kapcsolódnom. Hát, rossz helyre sikerült… Gyorsan jött minden, a kislányunk, utána a kisfiunk is, a nehezek is. 

Azokról a nehezekről nem szeretne részletesen beszélni, azt mondja, elég annyi, hogy mire a gyerekek négy-, illetve hatévesek lettek, sikerült megszabadulnia abból a kapcsolatból. 

A gyerekek apja végleg külföldre költözött, Napsugárra maradt az összes tartozásuk, hitelük, amiket persze – mivel a férje külföldi állampolgár – az ő nevére vettek fel. 

– Az összes munkahelyen, ahova jelentkeztem, az volt az első kérdés: és ha a gyerekek betegek lesznek, ki vigyáz majd rájuk? Ahogy kiderült, hogy én, vége is volt a beszélgetésnek. Meg kellett tanulnom hazudni. A sokadik interjún már szemrebbenés nélkül vágtam rá, hogy ott a nagymama, a szomszéd, egy hadsereg. Mit tehetettem volna mást?! Ugyanígy megy az albérletekkel. Jaj, hányszor volt, hogy amint kiderült a helyzetem, már udvariasan – vagy kevésbé udvariasan – el is köszöntek tőlem. Vért izzadtam, mire végül lett albérletünk. Miután egy multinál nagy nehezen kaptam bejelentett munkát, egy nap, nem sokkal karácsony előtt, arra ébredtem, hogy az egész számlámat inkasszálták. Hiába dolgoztam halálra magam, hiába tettem meg minden tőlem telhetőt, ott álltam nulla forinttal, két kisgyerekkel. 

BORUL MINDEN

Akkor kezdett takarítani, mint annyi egyedülálló anya mindenféle legfelsőbb és legalsóbb végzettségekkel egy­aránt, impozáns és kevésbé impozáns önéletrajzokkal a fiókjában. Mert ez ilyenkor egyáltalán nem számít. Aztán jött a Covid, és megszűnt minden. Nem volt munka, nem volt bevétel, az albérletet sem tudta fizetni, menniük kellett onnan is. Megint ott álltak semmi nélkül. 

– Nekem tavaly nyolc munkahelyem volt… – mondja. – A világ – legalábbis itt Magyarországon biztosan – a kétkeresős családmodellre alapoz. Sokaknak még úgy sem jön ki a matek. Tehát ha csakis saját magadra utalt, egyedülálló szülő vagy, mi lenne a dolgod? Kétszer nyolcórás munkabért kellene előteremtened valahogy, leginkább egyetlen hatórás állással, hogy odaérj délután a gyerekekért az oviba vagy az iskolába. Hogy ne legyen abból sem gond, ne szóljanak meg, vagy adott esetben ne jelentsenek a gyámhatóságnál, hogy rendszeresen nem vagy ott értük időben. Sakk-matt, megint. Szoktak jönni még azzal, hogy az apuka miért nem fizet semmit, hiszen erre van kitalálva a tartásdíj. Miért nem jelented fel, követeled, vered az asztalt? Csak hát sok esetben, ha valaki nem akar fizetni, akkor nem is fog, különösen, ha nincs bejelentett jövedelme, és ha külföldi állampolgár. De a gyerektartás amúgy­ is sokszor pár tízezer forintja, ha fizet is a külön élő szülő, még a gyerek reggelijét sem fedezi. Mielőtt ennyire megemelkedtek az élelmiszerárak, még elvoltunk valahogy. De azóta gyakran csak állok a közértben, és azon gondolkodom, mi a fenét csináljak még. Adjam el a vesémet?! Persze kapom az emelt családi pótlékot, ami két gyerekre továbbra is 29 600 forint. Ez pontosan háromezer forinttal több, mint amit a kétszülős, kétkeresős családok kapnak. Erre szoktak jönni a jó tanácsok: menj másodállásba! Mentem már, de nem vagyok robot, így is alig állok a lábamon, szombatra már szédülök a fáradtságtól. Hány állást vállaljak még? Közben mindenhonnan az folyik – jogosan –, hogy egy anyának jól kell lennie ahhoz, hogy a gyerek is jól legyen. Nem egy nőt láttam már, aki több munkahellyel, plazmaadással és egyebekkel a betegségig hajtotta magát. Persze ha beteg leszel, akkor azért esel ki a munkából, és kezdődik minden elölről. És senki sem segít. Mondják azt is, legyen önbecsülésed, legyél nő, találj párt. Háromszor randevúztam az utóbbi években. Az első abból állt, hogy az úriember fél ötre odajött elém a munkahelyemre, majd futott mellettem fél órát, hogy ötre odaérjek az iskolába. A másodikat megkértem, hogy sétáljon velem pár kört a házunk körül. A harmadiknak megmondtam, hogy csak akkor tudunk találkozni, ha kifizeti a bébiszittert. Esélyem sincs, de úgy sincs energiám az egészhez. Mondják azt is: legyenek álmaid! Ez az, ami nekem valami csoda folytán megmaradt. Az álmom, hogy énekeljek, hogy azt csináljam, amiben igazán jó vagyok. Persze sokáig­ az agyam, a lelkem legmélyén élt csak ez az álom. Az egyedülálló anya (szülő) jellemzően nem álmodozik. A gyerekeim apja nem engedett énekelni, azt hajtogatta, tehetségtelen vagyok, öreg vagyok, este meg amúgy sem mehetek sehova. Aztán ott ültem két éve januárban, halálosan fáradtan a konyhában, összetettem a két kezem, és azt mondtam, istenem, adj egy jelet, mit csináljak. Merre menjek. Másnap kaptam egy üzenetet, hogy van ez az énekes műsor, lehet jelentkezni. Vettem egy nagy levegőt, azt gondoltam, rajtam a sor, most vagy soha. Büszkévé teszem a gyerekeimet is, megmutatom nekik, hogy az anyjuk nem az, aminek látszik, nem egy kifacsart rongy. Rengeteget tanultam magamról az alatt a tizenkét hónap alatt. Megtanultam azt is, hogy mi az, amit csinálni szeretnék, és mi az, amit biztosan nem. A hatodik adásban estem ki. Ahhoz képest, hogy én voltam nagyjából az egyetlen, aki úgymond a nokedliszaggató mellől érkezett a műsorba, egész jó teljesítmény. ­Remélem, hogy egy kiadó majd meglátja bennem a lehetőséget, és attól sem riad vissza, hogy negyvenéves, egyedülálló anya vagyok, nem pedig egy húszéves csitri. Addig is abba a szeretetbe kapaszkodom, amit azoktól kapok, akik hallgatják és – hál’ istennek – nagyon szeretik a dalaimat. Ők drukkolnak nekem, és én miat­tuk is hiszek benne, hogy nem csak ennyi lett a nagy álomból.