A KÜZDÉS KÉPESSÉGE
Mielőtt megszülettem, anyukám három babát veszített el, tehát azt, hogy egyáltalán lehetek, a szüleim kitartásának és küzdeni tudásának köszönhetem. A küzdés képességét megörököltem tőlük: mint mindenkinek, nekem is voltak már hullámvölgyeim, el tudok keseredni, utána viszont ha fogcsikorgatva is, de felállok, és megyek tovább. Apám árva gyerek volt, ötévesen veszítette el az édesanyját, és csak az után végezte el az egyetemet, hogy a tizenhat éves húgát férjhez adta. A szüleim sokat önkénteskedtek és jótékonykodtak. Büszke vagyok rájuk.
TÁMOGATÓ KÖZEG
Biológia–kémia tagozaton érettségiztem, négyes átlaggal. Azért, hogy matekból is sikerült a vizsga, a mai napig hálás lehetek az okos osztálytársnőimnek, akik segítettek. Abból a tárgyból nem voltam se ügyes, se szorgalmas, az irodalom jobban ment. Szerencsére a matektudás nem különösebben hiányzott a pályámon, talán csak akkor volt rá szükségem, amikor a kalóriákat számolgattam.
MIT HOZ A HOLNAP?
A színművészetire először prózai osztályba jelentkeztem, de nem vettek fel. Tizennyolc éves kölyöklányként persze megsértődtem, és úgy döntöttem, akkor egészen másfelé indulok, és belevetettem magam az élet sűrűjébe. Kitaláltam, hogy gyógypedagógus leszek, sérült, hátrányos helyzetű vagy akár bűnöző gyerekekkel foglalkozom majd, érdekelt a deviancia. Három hónapot le is húztam egy egri intézményben, képesítés nélkül. Aztán találkoztam valakivel, aki látott bennem valamit, és megkérdezte, miért nem jelentkezem a főiskolán a zenés osztályba. Végül az életem jelentős részét zenés műfajban tölthettem. Néha elgondolkodom, hogy megpróbálhattam volna többször prózára felvételizni, de ennek utólag már nincs jelentősége. Nyilván sok butaságot csináltam a magánéletemben és a szakmában is, számtalanszor döntöttem rosszul, akadtak vakvágányok bőven. Viszont a múltnál sokkal jobban foglalkoztat a jövő, hogy mit hoz a holnap.
AJÁNDÉK ÉS FELELŐSSÉG
A lányomat a főiskola után szültem, akkor azt hallgattam, hogy még korai, a fiamnál már majdnem harmincnyolc voltam, akkor meg azt, hogy már bedolgoztam magam a pályára, inkább arra kellene koncentrálnom. Én viszont úgy éreztem, márpedig ez a gyerek meg fog születni, és pont. Nem érdekel, mit gondol a világ. Még most is van bennem abból a kicsit bohém, időnként csapongó nőből, aki voltam, mielőtt anya lettem. De a szülői lét nemcsak ajándék, áldás és öröm, hanem elképesztő felelősség is. Az első gyereknél sokkolt is az érzés, hogy szakmát, férjet, szeretőt lehet váltani, barátok jöhetnek-mehetnek, a gyerek viszont örökre megmarad, amíg élek. Rengeteget tanultam és tanulok tőlük.
AZ ÚJRAKEZDÉS BÁTORSÁGA
Már vagy harminc éve egy nagyon okos tudós a rádióban azt mondta, jobb időnként csalódni, mint örök bizalmatlanságban élni. És vessenek meg érte, de amikor felbomlott a házasságom, és a volt párommal már külön éltünk, én kezdeményeztem a mostani társamnál, Péternél, ő akkor már szintén egyedülálló volt. Mertem újrakezdeni, és bátran, ösztönösen nyitottam anélkül, hogy feltérképeztem volna az őseit, a genetikáját, a bankszámláját, akármit. Ezek nem érdekeltek. Örülök, hogy megmaradt bennem ez a fajta bátorság annak ellenére, hogy akkor már majdnem ötvenéves voltam. Hogy volt, ami volt, tovább kell lépnem.
Fotó: Fotocentral / Nagy Zoltán, Schumy Csaba, Archív
