Faágak roppannak a lábunk alatt, más zaj nincs, a forgalom nem hallatszik el idáig. A lombkorona összeér a fejünk felett, a bokrok alatt valami lila virág, senki nem tudja beazonosítani a családból, nem mintha valaki kérdezné. Azt viszont gyakran, hogy mikor lehet szendvicset enni. A bakancsok felhúzásánál volt némi ellenkezés, a városból kifele egy dühös sofőr hadonászott, hogy nem indultam el időben a lámpánál, de később, a fák között mindenki lenyugodott.
A telefonok lenémítva, annyira azért nem vagyunk profik, hogy a kocsiban hagyjuk őket, a zenehallgatás viszont letiltva. De már nem is kell a telefon, mert mozog a bokor, heves vita alakul ki, vajon él-e medve errefelé (remélem, nem), és mit is kell pontosan tenni, ha mégis.
Erdőfürdőzés, „sinrin-joku”, így hívják a japánok. Túrázás ebéd után, mondjuk mi. Mindegy is az elnevezés, a zöld ötvenkét árnyalata, a rozoga magaslesek (nem, nem mehetsz fel rá, mert mindjárt összeroskad), az előttünk átrohanó barna nyúl (nem, nem vihetjük haza) és a kristálytiszta patak (jó, de tényleg csak bokáig) a csapat minden tagját elbűvöli, lenyugtatja, helyreteszi.
Létezik persze tudományos magyarázat is, miért van szükségünk a fák közötti sétára, a föld illatára – mivel az emberiség hétmillió évet természeti környezetben töltött, és a maradék pár száz év alatt iszonyúan felgyorsult világgal a génjeink nem tudtak lépést tartani, a modern társadalmi berendezkedés pedig állandó stresszben tart minket. Magyarázat nélkül is egyértelműen érezzük, hogy nagyon jó a füvön heverni és hangyákat lesni közelről. Az ösvényen ritkán találkozunk túrázókkal, aki megelőz, köszön, az erdei lét udvariassága, az utcánkban nincs ilyen. Egy szembejövő apukában felismerem a lámpánál dühösen mutogató férfit.
Mosolyog, itt egy klubba tartozunk.