Gyakran jársz vissza Debrecenbe?
Nem igazán. A szeretteim közül már csak apám él ott. De nemrég jártam otthon, részt vettem Cila néni, azaz Várhalmi Ilona temetésén, aki egykori iskolám, az Ady Endre Gimnázium művészeti vezetője volt. Gyakorlatilag ő teremtette meg az irodalom–dráma tagozatot, és egy fantasztikus „istállót”, bölcsőt, fészket alakított ki. A pályatársak közül nagyon sokan jöttünk onnan, elég csak összekacsintani, hogy „ugye te is adys voltál?”, és minden azonnal visszajön, a tinédzseréveink hangulata, a pódiumterem illata, a kamaszkori érzéseink, Cila néni nevetése, aki egy gőzhenger energiájával csinálta, amit csinált. Az a pár év nagyon erős, mély, meghatározó időszaka lett, azt hiszem, mindannyiunk életének, akik oda jártunk.
Pedig eleinte nem is akartál színész lenni.
A tánc volt az, ami egészen kiskorom óta kitöltötte a fél életemet. Úgy gondoltam, tánccal fogok foglalkozni, aztán kicsit elterelődött a figyelmem, vagy inkább úgy mondanám, kiegészült más területekkel. A tánc kapcsán is találkoztam emblematikus tanítóval. Anyámon és Cila nénin kívül dr. Tóthné Rozsályi Judit volt a harmadik meghatározó nőalak fiatal koromban, őt te is ismered. Cila néni a kultúra, a színház szeretetét hozta be az életembe, Jutka néni pedig a táncot és a női vonalat. Tartásra, kitartásra nevelt, és megmutatta, mi mindent tud elérni az ember a testével a színpadon. A mai napig ebből élek, ezt a testtudatot használom a színházban is. A szerepeimet mozgásokhoz kötöm, és most nem elsősorban a táncra gondolok, hanem bizonyos mozdulatokra, még a szöveget is ezekhez kapcsolom.
Három fontos női mintát említettél az életedből.
Mi a helyzet a férfiakkal?
Az első fontos férfi, apám a mozgás szeretetét hozta be a családba, ő nagyon ambicionálta, hogy a nővéremmel mindenféle sportot kipróbáljunk a síeléstől kezdve a vízisízésen át a lovaglásig.
Hol tudtatok vízisízni?
Hát a Keleti-főcsatornán! Apám legjobb barátjának volt egy motorcsónakja, azt néha kölcsönkaptuk. Olykor kimerészkedtünk a Tiszára is, na, ott azért egy kicsit féltem. Visszatérve a férfiakra, a színház világa anyám második férje révén került közel hozzám. A főiskolai évekből muszáj kiemelnem Kapás Dezsőt és Horvai Istvánt, utána pedig Kulka Jánossal kerültünk olyan szakmai és baráti kapcsolatba, amely egészen máig elkísér bennünket. Valló Pétertől is rengeteget tanultam, és Gothár Péternek is sokat köszönhetek. A Radnóti Színház művészeti titkára, Muskát László pedig mindenben támogatott szakmailag és barátilag is.
Hogy érzed most magad színészként?
Szabadúszó vagyok, és az életem így sokkal bizonytalanabb, kiszámíthatatlanabb, viszont ez a létforma iszonyú nagy szabadsággal jár. Felelősséggel is, de nagyon élvezem. Azt hiszem, egy kicsit belefásultam abba a kiszámítható kiszámíthatatlanságba, amit a társulati létforma nyújt, miközben nagyon jó dolgom volt, ezt is el kell ismernem. Változást szerettem volna, és azt csak így lehetett megoldani. Korábban nem mertem volna meghozni egy ilyen döntést, egzisztenciális okok miatt sem, és a félelem miatt sem, meg aztán jó volt tartozni valahová. A húszas éveimben fontos volt, hogy közösségben legyek, olyanok közt, akiket nagyon szeretek, akikkel biztonságban érzem magam. Most egy kicsit „antiszocializáltam” magam.
Mi volt a közelmúltban a legkedvesebb munkád?
Nagyon szerettem a Jimmy-sorozatot. Jól megírt anyag, remek szerep, csodálatos volt forgatni. Fontos állomása lett a pályámnak. Ha valamiből többet elbírnék, az az, hogy forgassak. De tudom, hogy ezzel nagyon sokan vagyunk így.
Úgy tudom, többek között jógával kapcsolódsz ki.
Amikor divatba jött a jóga, nem vonzott, azt gondoltam, nekem, aki a versenytáncon nőttem fel, dinamikus mozgásra van szükségem ahhoz, hogy úgy érezzem, csinálok valamit a testemmel. Aztán két évvel ezelőtt elmentem az első jógaórámra, és megszerettem. A testemnek, a lelkemnek és az agyamnak is nagyon jót tesz. Otthon sajnos nem tudom rávenni magam, muszáj eljárnom valahová. Találtam egy helyet egy barátnőm révén, ahol nagyon megfogott az oktató kisugárzása. Számomra az is fontos, hogyan beszél. Pont ebben a szituációban, amikor közel engedünk magunkhoz valakit, amikor testileg-lelkileg megnyílunk, nem mindegy, milyen energiát engedünk be. Nem lehet úgy ellazulni, hogy például zavar egy hang vagy egy beszédhiba. Nem tehetek róla, valahogy szakmai füllel hallgatom, és elkezdek figyelni a hanglejtésre meg a központozásra. Ez mind számít, amikor arról van szó, mennyire tudom beleengedni magam a másik ember ritmusába, állapotába, lényébe.
Az Instagram-oldaladon láttam, hogy coaching-oklevelet is szereztél.
Amikor eljöttem a Thália Színháztól, nagyon sok idő szakadt rám. Dr. Piczkó Katalin pszichiáterrel már korábban is dolgoztunk együtt a Patália előadáson, ami párkapcsolati problémákat boncolgató improvizációs játék. Katalin szólt, hogy coachképzést tart, és ha van kedvem hozzá, végezzem el. Nagyon örültem, hogy ez eszébe jutott. Egyébként is egyfajta életközépi válságban voltam, meg hát az embert a negyvenes évei vége felé egyre jobban érdekli önmaga felderítése. Tulajdonképpen ezért mentem el a tanfolyamra, és nem feltétlenül azért, hogy kitanuljak egy másik szakmát, vagy hogy emberekkel foglalkozzak, bár a tanulás és a vizsgák során ezt is volt alkalmam kipróbálni.
Milyen volt neked másokkal coachként beszélgetni?
Jó érzés. A szakmámból adódóan általában én vagyok az, aki válaszol, tehát nekem megtanulni azt, hogy kérdéseket tegyek fel, egészen új dolog volt. Szerettem, amikor láttam a beszélgetőpartneremen, hogy rájött valamire a saját életével kapcsolatban. Mintha kigyulladt volna a fejében egy lámpa. Hasonlított ahhoz az élményhez, mint amikor a színpadon létrejön egy jó pillanat. Nyilván színészként is foglalkozunk emberi lélekkel és mély érzésekkel, és fejlett a beleérző képességünk, ezért nekem nem volt nehéz belehelyezkednem a partner lelkivilágába.
Korábban a Thália Színház művészeti vezetője voltál, szeretted ezt a pozíciót?
Amikor jegyeladásról, számlákról, diagramokról volt szó, az nem tudott annyira lázba hozni. Az viszont igen, amikor egy produkció létrejötte volt a tét. Kitalálni, végigkövetni, megtalálni a szerepekhez a megfelelő színészeket, és esetleg olyan feladatot osztani valakire, ami a papírforma szerint nem illik hozzá, ezek a dolgok nagyon tetszettek.
Adódtak konfliktusok a szereposztásból adódóan?
Előfordult, de nem feltétlenül a szereposztás miatt. A színészek sokszor elégedetlenek, és ezt a saját oldalamról is tapasztalom. Ha volt is bármilyen konfliktus, az inkább ebből adódott. De hát ezt lehet kezelni.
Hogyan?
Szerintem őszintének kell lenni az emberekkel.
Ötven után új távlatok nyíltak meg előtte, és már a csend is mást jelent számára, mint régen. Miközben izgalmas kihívások várják szakmán innen és túl, családon belül és kívül, valami megérlelt nyugalom és derű sugárzik belőle. Bár a beszélgetésben Costa Ricáig is eljutunk, muszáj azzal a várossal indítanunk, ahonnan mindketten származunk.
Tovább olvasnál?
Ha érdekel a cikk folytatása, fizess elő csak
500 forintért, vagy regisztrálj, és 1 héten keresztül minden előfizetői tartalmat megnézhetsz.