Elmeséli nekem, hogyan telik egy napja?
Egyszer azt kérdezték Plácido Domingótól, hogy tud ennyi mindent csinálni: vezényelni, énekelni, producerkedni. Azt mondta, a sokféle feladatban az a jó, hogy az egyik „kioltja” a másikat, vagyis kikapcsolja az embert. Nekem nagy szerencsém van, hogy az úri hobbimmal tartom el a családomat: a tánc minden válfajával. Tréningeket tartok gyerekeknek és felnőtteknek, szervezem a fellépéseket, segítem az iskola munkáját, és vezetem a Sárközi Gyula Társulatot. Éppen egy jótékonysági előadásra készülünk a Bogármesével, ami most lett nagykorú, tizennyolc évvel ezelőtt mutattunk be. A létrejöttében egyébként nagy szerepe volt a Nők Lapjának is.
Azt tudtam, hogy a mese az ön ötlete alapján készült, de hogy került a képbe a Nők Lapja?
Volt egy ötletem, és megkerestem vele a lap kiadóját. Schäffer Erzsébet azt javasolta, hogy beszéljek Lázár Ervinnel, de mindenképpen vigyem magammal a fia­mat is. Az akkor ötéves fiam így mutatkozott be neki: „Sárközi Gyula József vagyok, Gyuszka, meg még Gyuszi.” Ervin bácsi teljesen odavolt érte, nem is foglalkozott velem. Amikor végre megengedte, hogy felvázoljam az ötletemet, ennyit mondott: „Köszönöm szépen, nem kérem.” Majd a fiam felé fordult: „Gyuszka, kérsz egy mesekönyvet?” „Köszönöm szépen, nem kérem” – felelte a fiam, nyilván az apja iránt érzett szolidaritásból. Ervin bácsi átment a másik szobába, A Négyszögletű Kerek Erdő egy példányával tért vissza, az volt beleírva, hogy „Sárközi Gyuszkának, ha akarja, ha nem, sok szeretettel: Lázár Ervin”. Később beszélt a lányával, Zsófival, hogy van itt egy őrült koreográfus egy meseötlettel, és végül közösen írták meg a történetet. Ezzel pedig Zsófi álma is teljesült, mert ő mindig is szeretett volna közös mesét írni az apjával. Aztán született egy második rész is, azt már egyedül írta Zsófi, abban ő átalakul hőscincérré, én pedig kungfusáskává, tehát már mesehős is vagyok. Gyula bácsi, a mesehős! (Nevet.)
Amíg a tanítványaival beszélgetett, nézelődtem az irodájában. Melyik előadás jegye van itt a falon bekeretezve?
A Macskák premierjegye. Látja, hogy át van rajta húzva a jegyár?
Igen, harminckét forint helyett százharminc.
Amikor 1983-ban Szirtes Tamásék megszerezték a jogot a Macskákra – rögtön a londoni ősbemutató után –, az angolok meglepődtek, milyen olcsó itt a jegy. Nem tudták értelmezni a harminckét forintot, átszámítva fél font nekik nagyjából egy kabátgombbal volt egyenlő. Az első sorokba aztán valutáért lehetett jegyet venni, hogy a darabért kifizetett nagyon magas jogdíjelőleget valahogy visszahozza a színház. Seregi László volt az előadás koreográfusa, kérdezte, van-e kedvem szerepelni a Macskákban. Azt sem tudtam, miről beszél, de mondtam, hogy persze. Először a karban voltam, aztán a századik előadáson átvettem Mefisztulész szerepét, és több mint ötszázszor eltáncoltam. Tavaly márciusban volt a Macskák bemutatójának negyvenéves jubileuma, azon a fiammal együtt léptünk fel, időközben ugyanis már ő táncolja Mefisztulészt, mondhatjuk, hogy átadtam neki a stafétabotot. Csodálatos érzés.
Milyen volt belecsöppenni a musical műfajba annyi év klasszikus balett után?
Szerintem a sors akarta így. Gene Kelly és Fred Astaire­ voltak a példaképeim, őket néztem gyerekkoromban a tévében. Nem tudtam, mi az, hogy musical, csak azt láttam, hogy ezek az emberek boldogok tánc közben. Én is erre vágytam. A nyolcadik kerületből indultam, egy szobában lakott az egész család, vécé az udvaron, négy család használta közösen. De szerencsés voltam, mert volt édesanyám és édesapám, akik gondoskodtak rólunk, és ott volt a testvérem is. Mi jó család voltunk. Aztán amikor Újpalotán megkaptuk az egy plusz két félszobás panellakást, ahová besütött a nap, úgy éreztük, a mennyországot kaptuk meg.
Hogy került a balettintézetbe? Gondolom, akkoriban nem volt szokásos, hogy egy roma kisfiú balett-táncos legyen.
Bárki odamehetett, nekem egy barátom szólt, hogy van ilyen lehetőség. Akkor több száz gyerekből választottak ki tizenötöt, ma viszont olyan kevés a fiú, hogy – Seregi László szavaival élve – már azt is felveszik, akinek földig ér a lába.
Annyira kevesen akarnak táncolni?
Ma mi akar lenni egy gyerek? Inkább focista, mert azt látja, hogy az férfias sport, és sokat lehet vele keresni. Egyébként annak idején azt se tudtam, mire jelentkezem. Nem volt semmilyen táncos előképzettségem, a gyerekeket az alkatuk alapján választották ki.
Lehet, hogy az elején nem volt tudatosság önben, de utána komoly kitartás kellett ahhoz, hogy a klasszikus balettképzést végigjárja.
Szerintem mindenhez kitartás kell, amit komolyan akarunk csinálni. Édesapám raktárvezető volt, édesanyám takarítónő. Egy takarítónőnek is kell az a hozzáállás, hogy nem csapja össze a munkát, hanem valódi tisztaságot hagy maga után. Azt szoktam mondani a növendékeimnek, hogy öt meg öt az tíz. Nem tíz környéke, hanem pontosan tíz.
Szigorú tanár hírében áll.
Sokan mondják, igen.