Tatár Csilla szerkesztő-producer
Értékelni és elmélyedni benne
– Lassan kerültem közel a természethez, azt sokáig a fővárosi Szent István park–Duna–Margitsziget-háromszög jelentette számomra. Ezért is éltem meg nagyon rosszul, amikor a koronavírus-járvány idején kertvárosi környezetbe költöztünk. Utáltam. Semmi szerethetőt nem találtam az egészben. Elszigetelve éreztem magam, hiányzott az a pezsgő, karnyújtásnyira lévő szociális és kulturális élet, ami Budapesten korábban körülvett. Amikor aztán a férjemmel eldöntöttük, hogy a gyermekünk iskolája miatt ott maradunk, megbeszéltem magammal, változtatok a hozzáállásomon. Be kellett látnom, csak magamnak ártok azzal, ha azt sulykolom, utálok itt élni. Lépésről lépésre építettem fel magamban a kertváros szeretetét. Először azt ismertem fel, hogy nemcsak a gyermekeimnek jobb és biztonságosabb itt felnőni, de nekem is kényelmesebb – például nem kell a játszótérre cipekedni, hiszen itt a kert. Aztán szépen lassan egyre több dologba szerettem bele: örültem, hogy nincs szükség légtisztítóra, hogy lett helye a fűszerkertnek, hogy baráti sütögetéseket lehet szervezni. Idővel aztán fontos lett a nyugalom, a végtelen zöld látványa.
Amikor megérkezett az életünkbe Messi, a kutya, elkezdtem még több időt tölteni a természetben. Az iskola mellett van egy erdő, délelőttönként ott futunk. Ez mindig nagyon különleges. Eleinte zenét vagy podcastot hallgattam, aztán idővel nem akartam már bedugni a fülem. Elkezdtünk kölcsönösen hatni egymásra a természettel. Megtanultam értékelni, szeretni és elmélyedni benne. Ebben a folyamatban különösen sokat adott, hogy tavaly részt vettünk Steiner Kristófék elvonulásán, ahol teljesen beleszerettem abba a kölcsönös létezésbe, ahogy Kristófék szolgálják és szeretik egymást a természettel. Ott értettem meg, mennyire nem kellenek óriás dolgok ahhoz, hogy az ember jól és egészségesen legyen. Itt tartok most, pár éve még műfüvet fektettem, most pedig permakultúrás kertet építek.
Jónap Rita a Nők Lapja újságírója
Ha szombat, akkor bakancs
– Túrázós családban nevelkedtem; minden hétvégén kirándultunk a Bükkben, nyaranta a Magas-Tátrában; természetes volt, hogy szombaton felkapjuk a bakancsot, belebújunk az anyukám varrta bricseszbe, és irány az erdő. Nem szerettem. A hegyen már jó volt, de az elindulást mindig nyűgnek éreztem, hát minek megyünk, ha otthon is jó?
Amikor megszülettek a gyerekeink, nem volt kérdés, hogy menni kell, hiszen a kicsiknek a szabad levegőn kell szaladozniuk, felfedezni az erdőt, mezőt, hegyet, völgyet. Ekkor már én is elkezdtem értékelni, hogy kiszabadulunk a városból, de ahogy kamaszodtak a gyerekek, egyre gyakrabban húzták a szájukat, érthető, hogy a sok edzés és meccs mellett nem vágytak többórás gyaloglásra. Ez egybeesett a Coviddal, amikor teljesen átálltunk az itthoni munkavégzésre, és semmi szórakozási lehetőség nem maradt, így a férjemmel elkezdtünk hétvégenként kettesben kirándulni. Eleinte a Budai-hegyekben, a Pilisben, majd a lezárások megszűnésével egyre távolabb merészkedtünk, sőt már külföldi nyaralást is szerveztünk kifejezetten túrázási céllal. Mára függő lettem, ha valami okból egy szombat kimarad, ideges leszek.
Az erdőben gyaloglás azon kevés tevékenységek egyike, ami ha jó, akkor nagyon jó; ha meg nem olyan jó, akkor is elég jó. Voltunk már sárban, esőben, hidegben, tejfölszerű ködben, és akkor is kisimulva, kellemesen elfáradva, meg persze büszkén jöttünk haza. Napsütésben, friss, ropogós hóban, tarka őszi falevelek között gázolva meg egyszerűen minden pillanat egy csoda. Teljesen mindegy, hogy milyen kedvvel indulok el, egy óra után már azt érzem, hogy a hét során összerándult idegrendszeremet a manók szorgosan vasalgatják. Megsimogatom a mohákat, bokrokat, néha szedünk gombát, somot, medvehagymát, találkoztunk már őzzel, szarvassal, vaddisznóval. Olyan, mintha a fák, hangok, illatok feltöltenének minden jóval, utána a levegőt is könnyebben veszem. Az erdő jótékony hatása nem attól működik, hogy hiszünk benne, hanem magától. Vagy a manóktól.
Szécsi Zoltán háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, agrárvállalkozó
A víz szerelmese
– A természet engem mindig megnyugtat, az mindig ezerarcú, és mindig szép. Már gyerekként nagyon szerettem a szabadban lenni. Szüleimnek volt egy telke az Irhás ároknál a XII. kerületben, imádtam oda kijárni sütögetni. Leginkább persze a víz mellett érzem jól magam, a Tisza-tó és annak rejtélyes zugai nagy szerelem, ahogy a Balatonnak is nagy rajongója vagyok. Utóbbi azonban inkább a nyaralásról, semmint a természetről szól. Budapestet is nagyon szeretem, igaz, csak hétvégente, amikor épp félig üres, nincsenek lezárások, a hétköznapok viszont annyira kiábrándítók, hogy nem adnám fel érte a vidéki életemet.
Beer Miklós római katolikus pap, író, a Váci egyházmegye nyugalmazott püspöke
Az erdő gyógyít
– Mindig mondom, az én életemet biztosan az Úristen irányítja. Akkor is így tett, amikor úgy alakult, hogy pesti gyerekként Zebegénybe költöztem az édesanyámékkal, és a Börzsöny lábánál, a Duna partján lehettem gyerek. Minden este megcsodálhattam a házunkból, ahogy a Pilis hegyei mögött alábukik a nap. Nem felejtem az erdőt sem, ami a kertünk mellett volt, ott gyűjtöttük a tüzelőt, és szedtük a gombát, a gyógynövényeket. Emlékszem a kertünkre is, ahol a nagymamám minden talpalatnyi földet megművelt.
Papként, az esztergomi éveim alatt, amikor kimerültem, vagy sok gondom volt, megálltam a város előtt Búbánatvölgynél, kiültem a Duna partjára, és József Attilá-s lelkülettel bámultam a vizet – és megnyugodtam. Ugyanígy hat rám az erdő is. A természet bár szinte természetesen van jelen az életünkben, én mind a mai napig köszönetet mondok érte. Ebben erősített meg a Ferenc pápával való találkozásom is, az ő természetszeretete is arra biztat, vegyük észre a Jóisten teremtett világát, vigyázzunk rá, őrizzük, és leljük örömünket benne!
Nyugdíjasként is eszerint élek. Szeretek kinézni a nagymarosi otthonom ablakán, amikor a visegrádi vár fölött megébred a nap. Szeretem, hogy karnyújtásnyira van tőlem az erdő, és belehallgathatok a hajnali természet ébredő csodájába.
