– Figyelj, Tati, mondok egy viccet – szaladt oda hozzám nemrégiben Berni lányom.
– No, halljuk – feleltem érdeklődve, mert Berni vicceit nagyon szeretem.
– Egy kislány sétál az utcán a karján egy nagy kosárral. Szembejön vele egy rendőr. Megállítja és megkérdezi: „Mi a neved, kislány? Mit viszel a kosaradban? És hova mész?” A kislány egyetlen szóval felelt, és azzal mind a három kérdésre válaszolt. Szerinted mit mondhatott a rendőrnek?
– Hm, talán azt, hogy Piroska?
– De az csak a neve!
– Jó, de mindenki tudja, hogy a nagymamához megy, és uzsonnát visz a kosarában.
(Ha jól emlékszem, az eredeti mesében kalács és egy üveg bor volt Piroska kosarában, szép kis uzsonna, de persze ezt Berninek nem mondtam.)
– Nem, Tati, nem azt mondta, hogy Piroska, hanem hogy Esztergomba. Érted: Eszter, gomba, Esztergomba.
– Á, igen… ez nagyon jó vicc – mondtam ­nevetve.
– Akkor miért erőltetett a nevetésed?
– Nem erőltetett, én így nevetek. Tényleg nagyon tetszik ez a vicc, annyira jó, hogy biztosan te találtad ki.
– De, Tati, én nem találok ki ilyen vicceket!
– Dehogynem… – kezdtem volna bele, hogy megerősítsem kislányom önbizalmát, ő azonban hamar leintett.
– Tati, az én vicceim ennél jobbak.
– Ja, vagy úgy… Hát erre nem gondoltam.
– Miért, szerinted nem azok?
– De, de, hogyne lennének.