– Amikor megszületett az első gyerekem, az első fél évet gyakorlatilag csak felelősségérzetből csináltam végig – meséli Nóra. – Ott volt ez a kis lény, a saját babám, és egyáltalán nem éreztem azt, amit azelőtt az anyai szeretetről gondoltam. Borzasztó hónapok voltak, folyamatosan bűntudat gyötört, csalódtam magamban, és csak az járt a fejemben, miféle szörnyeteg vagyok, hogy nem szeretem eléggé a gyerekemet. Az érzéseimről senkinek sem mertem beszélni, és ezt utólag nagyon bánom. Néhány évvel később egy kismama barátnőm könnyek között vallott nekem hasonló tapasztalatairól, és láttam, mekkora megkönnyebbülést jelentett neki, amikor beavattam a saját történetembe. Ma már két iskolás gyerekem van, mindkettőjüket mindennél jobban szeretem, akárcsak a barátnőm a saját gyerekét, de most is azt látom, hogy kevés szó esik erről a jelenségről, és ez sok kezdő szülőnek okoz rettenetes heteket, hónapokat.
Vajon magától értetődő a szülői, azon belül is az anyai szeretet? A természet rendje, hogy egy anya az első perctől mindent felülíró szeretettel viseltetik a gyereke iránt? Segítenek ebben a hormonok? Kóros állapot, ha valaki nem így érez? Ezekre a kérdésekre keressük a választ Bátki Anna klinikai szakpszichológus, pár- és családterapeuta segítségével.
A szeretet nem evolúciós tényező
– Számos tényező gyakorol hatást arra, hogyan viszonyul a szülő a gyerekéhez – kezdi szakértőnk. – Az első időkre evolúciósan is meghatározott módon különböző hormonális, biológiai és fiziológiai folyamatok készítik fel az anyát, de ezek elsősorban a kisbaba ellátását, a róla való gondoskodást segítik. Az iránta érzett szeretetet más is befolyásolja, többek között társadalmi hatások, a tanult szülői viselkedés, az anya saját családi mintái. Egyes kutatások szerint a szülők akár húsz százaléka is beszámol arról, hogy az első hetekben, hónapokban nem tapasztalta azt az elvárt érzést, amire készült, amit át akart élni, amiről a legtöbben azt gondolják, természetes. Egyáltalán nem ritka a jelenség.
Szörnyeteg vagyok?
Azt, hogy hiányoznak belőlünk az elvárt szülői, anyai érzések, már beismerni is nagyon nehéz, nemhogy kimondani. – Mindez gyakran bűntudatot ébreszt az anyában, csökkent értékűnek tartja magát, attól fél, nem normális, nagy baj van vele – folytatja a pszichológus, és azt is hozzáteszi, ezek az érzések csak rontanak a helyzeten, hiszen tovább gátolják az összehangolódást, még jobban gúzsba kötik az anyát. – Mindezt megélni is keserves, kimondani pedig egyenesen tabu.
Ilyenkor nem az történik, mint amikor egy újdonsült anya valamilyen gyakorlati problémával szembesül, például nem megy neki a szoptatás, vagy hasfájós a baba. Ezekben az esetekben akár az interneten, akár az ismerősei körében egy szempillantás alatt sorstársakra talál, és többé nem érzi magát egyedül. Aki viszont ezt az önmagában való csalódást éli meg, az a legtöbb esetben egyedül marad az önmarcangolással.
