Annyira szerencsés vagyok, hogy Kubában eddig háromszor járhattam. Legelőször olyan húsz éve, körbeutaztuk a szigetországot, és abban a varaderói hotelben laktunk egy hétig, ahol most is szobát foglaltam. Másodjára munkaügyben utaztam, egy zenés-táncos nemzetközi színpadi darab magyarországi kommunikációján dolgoztam újságíróként, és kint megismertem egy kubai lányt, akinek magyar családja is van. Maritza vezetett be akkor mindenféle kulisszák mögé, elvitt vidéki kultúrházakba, bevitt menő helyekre már akkor is, ahová száz dollár lett volna a belépő, és vele nézhettem végig a világbajnok salsatáncosok próbáját Havanna külvárosában, egy poros udvarú házban, ahol a régi parkettán repültek a táncosok a kazettás magnóról üvöltő zenére. Maritza megmutatta az igazi Kubát, azokat a helyeket, ahová nehéz volt bejutni. Sőt vele is autóztunk úgy old timerben, hogy le kellett buknunk, amikor rendőrt láttunk, mert akkor még kubai „civilek” nem szállíthattak külföldieket.
A harmadik kubai utazásomnak is tizenöt éve, akkor készültem a Cuba Libre című regényem megírására, és végigjártuk a párommal a leendő helyszíneket. Még akkor is illegálisan taxiztattak minket, lerobbantak alattunk az old timerek, titokban kellett magánházakban szobát bérelni, kiosonni onnan, hogy ne lássanak meg, és ne jelentsék fel a szállásadónkat a szomszédok, kisakkozni, mikor van víz, áram, és akkor fürdeni, telefont tölteni, és a többi. Akkor még mindig jegyrendszer volt, és tök üres boltok. Akkor azt mondták nekünk (mint előtte is mindkétszer): ez az utolsó alkalom, amikor Kubát ilyennek láthatod, pár év múlva „amerikanizálódik” majd, és olyan lesz, mint az összes többi karibi sziget, igazi turistaparadicsom, a megszokott kubai varázs nélkül.
Nos, most, amikor megérkeztünk Havannába, Maritza fogadott minket a reptéren, átölelt és felkiáltott: „Évi, itt semmi sem változott, itt semmi sem változik!”
Azzal elvitt minket a belvárosba egy olyan hotelbe, ahol egykor, még a forradalom előtt, Castro előtt az olasz maffia tagjai nyaraltak rendszeresen. Ahogy a többi luxushotelt, ezt is államosították, és hát ez is szépen, biztosan lepukkant (egy-egy rosszul kivitelezett felújításszerűség ellenére) mostanra. Elég, ha azt mondom, óriási egy egyszerű szoba is, akár egy lakosztály, de amikor kinyitottuk a zuhanyt, egy minipatak indult el a fürdőből a szoba felé, ami aztán reggelre bokáig érő tóvá változott. A recepciós szerint ez megesik, nem jöttek zavarba, mi pedig a csodálkozó gyereknek csak ennyi magyarázatot tudtunk adni: „Ez Kuba, így szeretjük!” Később sokszor megismételtük ezt a mondatot.
Old timerek, esőerdő a városban, mojito korlátlan rumadaggal
Reggel Maritza és barátaink, Móni és Jankó a hotel előtt vártak. Móniék pár nappal előbb érkeztek, hogy azokat a hosszú kirándulásokat is végigcsinálják, amiken mi már duplán túl voltunk, Cienfuegos, Trinidad, Camagüey és a többi. Ezek egyébként szuper helyek, de Maritza elmesélte, hogy az utak most is elég rosszak, este nem nagyon érdemes autózni, bármikor kikanyarodhat eléd az „autópályára” egy ökrös szekér, átsétálhat egy tehén…
Viszont két old timer kabrió várt minket! Gőzöm nincs a márkájukról, de ezen a hölgy olvasók biztosan nem rökönyödnek meg, viszont elmondhatom, hogy az egyik gyönyörű piros, a másik türkizkék volt – és ezzel felsoroltam az összes lényeges tulajdonságukat, nem igaz?
Már felújított vagy új japán motorokkal közlekednek, nem úgy, mint amikor egy old timerrel (ezt véletlenül tudom: egy 1946-os Chevyvel) mentünk annak idején Havannából Hemingway házához, és útközben vagy ötször lerobbantunk. Muszáj elmesélnem, hogy az a ház maga a csoda, sajnos a kubai állam – ami az író halála után azonnal kisajátította a telekkel együtt – nem költ a felújítására, de még így is megérezhetünk valamit abból a hangulatból, hogyan élt, írt, ivott és szeretett Hemingway. Az író, aki alkoholproblémájával, démonaival nyilván Kubában is küzdött, érdekes módon mindennap megmérte a testsúlyát, és felírta a falra, a lakóterek, hálók, írógépe, trófeái és egykori hajója – amit állítólag kémkedésre is használtak – mellett ezt is megtekinthetjük az ablakon keresztül. Érdekesség, hogy Az öreg halász és a tenger címszereplőjét barátjáról, Gregorios Fuentesről mintázta, aki százkét éves koráig élt, de Hemingway halála után nem szállt a hajóba, amivel annyiszor kimentek együtt pecázni, hanem felajánlotta a csónakot a kubai államnak. Pilar a hajó neve, és kint áll a kertben.
Ez egy kitérő volt, ahogy minden könyvbéli sztorim sok szálon fut, de a lényeg, hogy az old timerekkel megnéztük (újra) Havanna híres temetőjét, ahol egyes sírokhoz igazi legendák fűződnek, életre kelt halottakról, anyát meggyógyító gyerekről, majd városnézés után megpihentünk egy kis esőerdőben – még mindig Havannában. Itt a helyiek és a turisták együtt táncoltak a latin zenékre (bár még csak délelőtt volt), és a bárban két jóképű fickó szorgosan keverte a mojitókat. Különös, de Kubában hamar megszokhatjuk: az asztalunkra tesznek egy üveg rumot, hogy ingyen utántölthessük vele a koktélunkat.
Aztán beautóztunk a belvárosba, a sétálóutcához, itt érdemes megnézni Hemingway kedvenc szállodáját, az Ambos Mundost – sajnálatosan ez is kezd leépülni, ahogy az egész gyönyörű város az egykor lenyűgöző, színes épületeivel. Jó példa erre a tengerparti sétány, a Malecón, ami valami hihetetlen látványt nyújtana, ha a házak teljes pompájukban mutatkozhatnának, azonban ezeket a tenger miatt – ami tizenkettőből nyolc hónapon át éri a házfalakat, az előttük húzódó úton keresztül is – évente újra kellene festeni. Némelyiket már sok éve hagyják teljesen lerobbanni, egyik-másik mostanra lakhatatlan, mint ahogy a belváros csodálatos házai is.
Nem segít ebben az sem, hogy a turizmus, ami a kubaiak nagyon fontos megélhetési forrása volt mindig, a Covid óta nem állt igazán helyre, még most is csak ötvenöt-hatvan százaléka a járvány előttinek. Ráadásul az üzemanyagárak a januári árak ötszörösére ugrottak, és még üzemanyaghiány is sújtja az országot.
A hintaszék kötelező bútordarab
Most, helyiekkel beszélgetve kiderült, hogy ugyan még nagyjából a Castro család vezeti az országot, hiszen Raúl Castro, bár kilencvenhárom éves, még a vészhelyzetekben az emberek elé áll és megnyugtatja őket, de már itt fúj a szabadság szele. Már nem illegális, ha külföldit szállítasz a kocsidban, legalábbis nem lesz bajod belőle, már kiadhatsz szobát a lakásodban a turistáknak, már nyithatsz – mondjuk, Amerikába szakadt családtagodtól érkező anyagi forrásból – kisboltot, de éttermet is. És bár az üzletek polcai üresek, a feketekereskedelem virágzik, és mindent beszerezhetsz, ha tudod, hová fordulj, és ha van rá pénzed. A kubaiak egy része ügyes, és használja a kiskapukat.
Aztán ott vannak, akiket Maritza is mutat: egész család táncol a tévé előtt, kora délután, nevetnek, lezuttyannak a karosszékbe. És egyébként is, a hintaszék még mindig „must have”, kötelező délutánonként egy csomó famíliában.
De aki keresi a lehetőségeket, ma már könnyebben megtalálhatja, mint akár tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Amerikaiakkal is működik a „kis üzlet” és a nagy üzlet, és bármit írjanak is a honlapok, a legfőbb fizetőeszköz ma is az amerikai dollár. Mi rengeteg amerikai turistával találkoztunk, akik ugyan közvetlen járattal nem érkezhetnek az USA-ból (de hát ilyen a politika), viszont elrepülnek Mexikóba, és onnan át Havannába. Kanadából, sőt Oroszországból is sok utas érkezik, meg persze európaiak; azt mesélik, az olaszok imádják, ha egy-egy családnál napi harminc euróért kivehetnek egy szobát közös fürdőszobával, és a család életének vérkeringésébe is bekapcsolódhatnak.
Buli az mindenhol van. Már délután gyakori tevékenység a hintaszékben ücsörgés, de a belvárosban minden sarkon szól a zene, és mindenhol táncolnak. Persze ha egy pohár tejet szeretnél meginni, akkor rettentő sokat kell utánajárnod, és nagyon drága lesz, de ha csak egy mojitót vagy egy kis rumot kérsz, akkor semmi gond. Vannak drága pizzériák, olcsó fánkok, virít a jegyrendszer és a feketegazdaság, munkaidőben a srácok bicajon viszik a csajokat, vagy ha nincs utasuk, füttyentgetnek a lányok után, sok a nevetés, a beszélgetés, szóval igenis tudnak élni. Este pedig a fiataloknak megvannak a saját partihelyeik, de nemcsak a fővárosban, hanem például – szerintem – a világ egyik leggyönyörűbb tengerpartján, Varaderón is.
Varadero: pelikánok, koktél, vidámság
Számomra Varadero nagyon extra, speciális hely, a Cuba Libre több fejezete itt játszódik, és hát én magam is a félszigeten ismerkedtem meg a latin életérzéssel húsz évvel ezelőtt. Szóval nagyon vártam, mi fogad itt!
Az eltelt időben volt szerencsém látni karibi partszakaszokat – ráadásul Varaderónál az Atlanti-óceán hullámzik, nem is a Karib-tenger, viszont rögtön érkezéskor (egy hetvenéves old timerrel utaztunk) feltűnt, hogy ez a part talán szebb is, mint sok-sok karibi beach. Lehet, hogy az egykori hotel kicsit lerobbant, de óriási panorámás terasza, ami az óceánra, a kókuszpálmákra és az itt „lakó” nyolc, meglepően embertűrő pelikánra néz, mindent visz. Attól kezdve, hogy erre a csodateraszra kiléptem, tudtam, rosszul itt már nem érezhetem magam. Valami elképesztően gyönyörű, igazi türkiz a tenger. Nyakig érő vízben is lelátni az aljára, ez Lindának ijesztő volt, mert gyakran félméteres halak kergetőztek körülötte. A homok világos, a part gondozott, egyszerűen imádom!
Az egyetlen negatívum, hogy az általános kajamizéria közepette nem igazán tanultak meg jól főzni a hotelek éttermeiben, pedig alapanyagból a szállodákban nincs hiány. Én legközelebb egy kis fűszerkeveréket tuti viszek majd magammal, ha esetleg lesz „legközelebb”. Viszont, aki hozzánk hasonlóan szereti a homárt, itt aztán szinte fillérekért degeszre eheti magát belőle, és ahhoz eltalálják a fokhagymás vajat és a sütési időt is, szóval a kubai homár csodálatos! Még akkor is, ha szivarfüst vesz körül. Hiszen Kubában a szivar füstjét meg kell szoknia a turistának. Én speciel kedvelem. A dohányt a Viñales-völgyben termesztik, a gazdáknak a termés kilencvenöt százalékát le kell adniuk az államnak. Hivatalos szivargyár csak állami lehet, hozzáteszem, tényleg ezekben készülnek a legjobb minőségű szivarok. A gazdák durvábbra vágott dohányból készítik maguknak és környezetüknek a kicsit gyengébb minőségűeket. Viszont mindenki mindenhol szivart ad ajándékba, vagy árusít feketén. A Cojiba állítólag messze nem a legjobb, és csak azért olyan híres, mert ez volt Fidel Castro kedvence, de ennél sokkal jobbak is léteznek.
Varadero izgalmas város, tele kis nyaralókkal – amelyek egy részét turisták bérlik a tulajoktól –, piaccal, üres üzletekkel, éttermekkel, szállodákkal, kis motelekkel, éjszakai szórakozóhelyekkel. A parton megnézhetjük a francia Dupont család egykori kastélyát is, amelynek orgonáját hat kilométerrel odébb is hallották korábban a speciális akusztikának köszönhetően. Természetesen ennek felújítására sem költ az állam. Viszont az épületben, amely egy golfpálya mellett található, nyolc hotelszoba, étterem, bár is helyet kapott, és ha beülnénk vacsorázni, legalább száz dollárral kell kalkulálnunk – fejenként. Varaderóban találjuk Al Capone egykori nyaralóját is, ebben most szintén étterem üzemel, de végigjárhatjuk az épen maradt villát.
Ha egész Kubát bejárja is az ember, a varaderói pihenést vétek kihagyni. Egyrészt olyan csodás a tenger, hogy nincs kedvünk kijönni belőle, és hát hol máshol csapnának le a halakra mellettünk a tengerben a pelikánok, ha nem itt? Ezek a madarak annyira megszokták az ember közelségét, hogy simán leülhetünk közvetlenül melléjük a parton. Kristálytiszta a víz, percenként találunk egy helyet, ahol éppen salsaórát tartanak a homokban, mindig van valakinél zene, és akkor spontán beindul a tánc, este is zajlik az élet a belvárosban, jó kis éttermeket próbálhatunk ki, kókuszdióból ihatjuk a kókusztejet és kanalazhatjuk ki a kókuszt, grillezhetünk a helyiekkel homárt, barátokat szerezhetünk – mint ahogy Linda nekünk is szerzett új kubai ismerősöket, egy vele egykorú kislány családját.
Lakhatunk ötcsillagos hotelben, ahol mindenről gondoskodnak, még a kubai életérzésről is, és bérelhetünk valamelyik csini kis helyi házban szobát – vagy akár egy egész házat is – meglepően olcsón, akár önellátással, hiszen a helyiek meg fogják mutatni, hol tudjuk beszerezni az ételeket.
Egy biztos: muszáj az út egy részében ellazulni, és csak élvezni egy hintaágyból a kubai életérzést, mert lehet, hogy egy-két év múlva megváltoznak a dolgok – vagy minden ugyanilyen marad. Akárhogy is, aki teheti, ne hagyja ki Kubát, és ha teheti, vigyen (vissza) engem is!
Fotó: unsplash / Tiago Claro, Ronny Sison, Getty Images, családi archívum
