Ilyen korán még nemigen készítettem interjút senkivel. 

Zsámbékon élünk, de ma budapesti napom van. Igyekszem ritkán, hetente vagy kéthetente csupán egyszer bejönni a városba, de olyankor egymás után fűzöm fel a találkozókat, teendőket. Amikor mutattam a feleségemnek a mai napomat, zordan meg is jegyezte, hogy egy régi napomra hasonlít. Az átmenet a nem szívbarát életből a szívbarát életbe nem teljesen zökkenőmentes. Pedig „halomra lőttük” a naptárt, általában csak annyi program maradt benne, ami kényelmesen, barátságosan megoldható. Otthon leginkább írok, de azért a kertet is rendbe kell tenni, meg a szőlőt megmetszeni vagy fát vágni.

De az író közben is ír, nem?

Fejben szinte mindig. Mert állandóan van valami, ami motoszkál bennem. Valamelyik éjszaka is felkeltem, mert nem tudtam aludni. Háromtól négyig elkezdtem írni egy új novellasorozatot Örkény nyomdokain.

Mostanában foglalkoztat a régi dolgok új köntösbe öltöztetése? A nálunk indult új sorozatod Kosztolányira rímel.

Igen. Sokan azt gondolják, nem szabad hozzányúlni a régi dolgokhoz, azok úgy jók, ahogy vannak. De hát az irodalmi hagyomány nem egy önmagában létező dolog, hanem inkább olyan, mint a levegő, amit belélegzünk. Ha eszembe jut, hogy Kosztolányihoz kapcsolódom, az olyan, mint egy barátság. És amikor valakinek ez a szakmája, akkor az alapmintázatok beleivódnak a lelkébe. Amikor tizenhat éves koromban eldöntöttem, hogy nem operaénekes leszek, hanem író, akkor nekifogtam, és megtanultam tíz-tizenöt verset Adytól, Kosztolányitól, József Attilától, Juhász Gyulától, gondoltam, ez jó muníció, ha az ember erre a pályára készül. És szerintem nem is gondoltam rosszul. Ami egyszer már létrejött, az valahogyan tovább muzsikál. Egyszer műfordítás közben kitaláltam egy rímet, amelyre marha büszke voltam. Aztán 17. századi költőknél viszontláttam ugyanazt. 

Elmeséled, mi történt veled karácsonykor?

Karácsony szent napján, december 24-én készülődtünk az ünneplésre. Amikor ebéd előtt öltözködtem, furcsa kis izomlázat éreztem. Arra gondoltam, hogy az előző nap készített, embernél is magasabb hóember építése lehetett a ludas, de a következő mozzanat már félreérthetetlen volt, mert egy kis traktor kezdett rátolatni a mellkasomra, miközben „valaki” elkezdte letépni a bal karomat, kivert a víz, ledőltem az ágyra, és szinte biztos voltam benne, hogy ez egy infarktus. 

Ki volt ott veled?

A kislányom és a feleségem is otthon voltak, berohantak hozzám. Szegény kicsi lányom, amikor látta, hogy nagyon rosszul vagyok, akkor el akart szaladni, én pedig önző módon kértem, hogy ne menjen el. És akkor Julcsi olyan aranyos volt, hogy ott maradt, én pedig jó nagy terhet raktam rá ezzel, mert gyakorlatilag látta az apját haldokolni. Nagyon szerettem volna, hogy ha el kell búcsúzni, akkor ők ott legyenek. Ha már ilyen szerencsés módon otthon ért a baj, és nem az ország másik végén, fellépés közben vagy a volán mögött. Később a balatonfüredi szívkórházban beszélgettem szívbeteg kollégákkal, és akadt, aki épp egy betonkeverővel haladt a körforgalomban, amikor lecsapott a szívroham.

Úgy érezted, lehet, hogy itt a vége?

Igen. Búcsúztam, és mindent odatettem a Jóisten lába elé. Bocsánatot kértem minden rosszért.

Ki is mondtad ezeket a szavakat?

Persze. És kértem a Jóistent, hogy bár ő tudja, minek mikor van a kezdete és a vége, de én még szívesen maradnék. Sírtam. Jó, hogy teljesen nyíltan tudtam erről beszélni. A mai napig emlékszem, hogy amíg a mentőt vártuk, az ablakon át figyeltem, ahogyan opálosan áttűnik a nap a felhőkön, jólesett látni. Karácsonyi ajándék, kibontom, hoppá, szívroham, ez tényleg meglepő! 

Tudod ajándéknak tekinteni?

Hát persze, az első naptól. Nyilván nem akarom szépíteni, egy szívroham rossz és ijesztő. De hogy visszaküldtek, azért folyamatos hála van bennem. Visszakaptam az életemet. És ezek szerint még van tennivalóm. Viszont felelősséggel is jár, hogy jobban sáfárkodjak az életemmel. Elég sok mindenre rájöttem.

Például mire?

Egyszerre minden hegyen fönn akartam lenni, egyszerre minden falon át akartam menni, egyszerre mindenhová elsőként akartam odaérni. Ezt lehet munkaalkoholizmusnak is nevezni, meg kisebbségi komplexusnak is, maximalizmusnak, meg bizonyítási kényszernek szintén. 

Azóta visszavettél a tempóból. Nehéz?

Van bennem egy kényszeresség, csinálni, csinálni, csinálni. Hajtom, túlhajtom magam, aztán persze a szervezet meg a psziché kiköveteli magának a pihenést, a punnyadást, a nihilt, és akkor meg hülye pótcselekvésekbe, telefonpörgetésekbe sodródom. Vagy egy éjszaka megnézek három filmet, és aztán nem is értem, mi a fenét csinálok, kinek az életét élem. Ezek a dolgok nem is pihentetnek, nem is építenek, nem visznek előre, nem segítik a magad megismerését sem. Amúgy is egy függő típusú ember vagyok, ezért is nem dohányzom huszonnégy éve, és nem iszom alkoholt már tizennégy éve.