Bubamara. Fogalmam sem volt, mit jelent a horvát szó, csak a népszerű dalban hallottam mindig. Lakócsára kellett eljönnöm, hogy megtudjam: katicabogár. Brantner Gyöngyi horvátnyelv-órát tart a helyi nemzetiségi iskolában. Olyan, mint a szélvész; egy pillanatra sem áll meg, nincs üresjárat. A kisiskolások heten vannak – a létszámból is látszik, hogy a Drávához közeli, horvát határ menti település nem a bővülés korát éli. Mindenesetre a gyerekek is felveszik tanáruk 21. századi tempóját, és sebesen válaszolgatnak. Figyelmük egy pillanatra sem lankad. Utána a tanodai, délutáni foglalkozás következik, immár a hetedikes osztállyal. Gitározás, dalolás, játékos teszt, és néhány, az életre felkészítő kérdéscsoport. Például: hogyan kell feladni egy csomagot? Vagy: mik a börtönlátogatás elemi szabályai? Utóbbira azért felkapom a fejem, de aztán arra gondolok, itt ennek a kérdéskörnek is lehet lét­jogosultsága.

A bizalom ereje

A tanárnő aztán elmondja: bizony van, a gyerekek közül sokan hátrányos helyzetűek. És elmesél nekünk néhány erős történetet. De szívvel-lélekkel foglalkozik a diákjaival, és próbálja a felszínen tartani őket. Volt, ahol a gyerek folyton azt hallotta otthon: olyan leszel, mint apád, börtönbe kerülsz! A fiú megpróbál szembemenni a sodrással: hét tantárgyból állt bukásra, de segítséget kért Gyöngyitől. Nem lett belőle kitűnő tanuló, de a bukástól megmenekült. Az egyik lánynak tizenkét évesen „ottalvós” barátja volt, egy másiknak a terhességi teszt működését is be kellett mutatni. De ott van például Kristóf: a srácot szavalóversenyre készítette fel Gyöngyi. „Kristóf, mi nyerni megyünk!” – adta ki a jelszót. És Kristóf nyert is. Gyöngyi kollégája írta a tanárnőről a Face­bookon: „Szárnyakat csak az adhat, aki tudja, mi a repülés.”

– A legfontosabb, hogy amikor hozzám kerülnek a gyerekek, kiépítsem a bizalmat kettőnk között. Tényleg az a legfontosabb. És a szeretet. Odahajolsz hozzá, leguggolsz, átöleled. Nem lehet egy gyerekkel magas lóról beszélni. Fontos, hogy elmondhassa: gondja van. És az is, hogy én meghallgassam, amit mond. 

Brantner Gyöngyi órái azért is gyorsak, mert a világ is felgyorsult körülöttünk. Nem szabad, hogy a gyerekek unatkozzanak, mert akkor azonnal elvesztik a fonalat. Sok a hangos kacagás, a móka, vagy ott a tanárnő híres „száz kérdése” különböző témacsoportokból, ezt saját maga állítja össze. Néha a felnőtt tanítványok odamennek hozzá az utcán, és azt mondják, ezekből az egyéni kérdéssorokból tanulták­ a legtöbbet. Gyöngyi a tanodai órán, ottjártunkkor  saját magáról szerkesztett egy tesztsort. „Szere­­­tek-e­­­ sütni?” „Van-e kutyám?” Minden órán más és más kerül sorra, hogy önmagáról oszthasson meg a többiek­kel fontos – vagy kevésbé fontos, de vicces – dolgokat. Hétfőn dolgozós nap van, pénteken játszós-vetélkedős, ekkor bárki oda ül, ahová akar. Gyöngyi arra neveli a diák­jait, hogy pozitívan gondoljanak a másikra, és így is nyilatkozzanak egymásról. Az elején egyiknek sem könnyű, de ezt is meg lehet tanulni. 

Látszólag nagy a barátság, de Gyöngyi sokat fegyelmez, és szorosan tartja a gyeplőt. Szükség is van rá – főleg a fegyelmezés következetességére. És arra is, amire az idők során rájött. Nem tud minden gyereket megmenteni. De törekszik rá, és sok a sikersztori. A gyerekek többsége megállja a helyét: többen egyetemre is mennek a lakócsai horvát nemzetiségi iskolából.

A budapesti évek

– Ilyen vagyok, mindent gyorsan csinálok, pörgök, száz fokon égek – nevet Gyöngyi. 

De nem volt mindig volt így. Egykeként nőtt fel Lakócsán, a hetvenes években. Édesapját korán elvesztette, édesanyja nevelte fel. És, bevallása szerint, eléggé önbizalom-hiányos kisgyerek volt. – A padláson olvasgattam a Nők Lapját – mondja. Verseket írt, jeleneteket, és aztán rájött, hogy az olvasás az, ami magabiztosságot kölcsönöz neki. Saját magát fejlesztgette, de rá is fért: édesanyja azt hitte, az iskolai beiratkozáson sem fog megszólalni. Az ösztönös önfejlesztés azonban nem lett volna elég. 

– Fokról fokra haladtam. Sok mindent megtudtam a könyvekből: rájöttem, hogy én is érek annyit, mint a többi ember. Hogy képes vagyok bármire. Ráadásul olyan tanáregyéniségek vettek körbe, akiket példaképnek tekintettem. Az osztályfőnököm dekoratív nő volt, parfümillat lengte körül. Olyan ruhákat hordott, hogy elájultam tőle. Olyan akartam lenni, mint ő. Felnéztünk rá. Ő ugyanúgy elvitt minket a tengerhez, mint ahogy én viszem az enyémeket. Az, hogy én innen Budapestre kerülhettem – az egyke gyerek, akit féltettek –, az az ő érdeme, mert megmondta a szüleimnek, hogy kitűnő a nyelvérzékem, és nekem a fővárosban, a szerb-horvát gimnáziumban a helyem.

A lány tizennégy évesen érkezett Pestre. Nem volt telefon, nem volt autójuk, háromhetente járt haza. A fővárosban pedig kinyílt a világ számára. Az osztályfőnök múzeumba és művészfilmekre vitte diákjait.­ A kollégium a Rózsák terén állt, közel a Hősök teréhez és a Belvároshoz. Azért a nagy váltás okozott némi kultúrsokkot.

– Akkor tanultam meg csomagot feladni. Fogalmam sem volt semmiről, nem tudtam azt sem, hogy kell beosztással élni: az első hónapban elmentünk a Vidámparkba, és elköltöttem az összes pénzemet. Lépésről lépésre tanultam az önállóságot. De alapműveltségre ott tettem szert: sok mindent építek arra a négy évre. A főiskolán már – Pécsre jelentkeztem szerb-horvát–orosz szakra, és elvégeztem a gyógypedagógiát is – teljesen más volt. Abból éltem, amit Budapesten megtanultam.