Szerintem az én nevemhez kötődik majd.
Ezt a szörnyű kórt eddig méltatlanul elhanyagolta az orvostudomány, pedig tömegeket érinthet. Talán azért kerülte el a rivaldafényt, mert korántsem olyan elegáns, mint széles körben ismert rokona, a teniszkönyök.
Réges-régen, mikor még úri passziónak számított a tenisz, elsősorban az urak közül szedte áldozatait. Előfordult, hogy az úr úgy túlteniszezte magát, hogy már egy pohár vizet sem volt képes felemelni az asztaltól a szájáig, nemhogy a teniszütőt. Ma már nem úri passzió a tenisz, de kevesen tudják, hogy elsősorban mégis a nők könyökén jön ki.
Nem a tenisz.
Magam is a szerencsés kiválasztottak között vagyok. Teniszkönyököt attól a szemét házimunkától is lehet kapni, amit senki nem lát, és senki nem értékel, csak akkor lehet észrevenni, ha nincs elvégezve. A felmosás, a teregetés, takarók, szőnyegek, egyéb textíliák portalanítása intenzív rázással, a porszívózás. Lehet még kapni ilyet gépeléstől, de ma már nincsenek nagy erővel püfölendő írógépek, lehet kapni túlzásba vitt zongorázástól és vívástól, egyéb intenzív kézimunkázástól.
Nekem nem a fenti lett a vesztem. Hanem a porszívózás.
Nem vagyok pedáns, sőt, meglehetősen rendetlen vagyok, de amikor már bokáig járunk a morzsában és a porcicákban, hősiesen ki szoktam vonni a porszívó csillogó krómcsövét, hogy elsöprő erejű támadást intézzek a káosz és a kosz ellen.
Egy kiadós porszívózást követően azonban újabban úgy megfájdul a könyököm, pontosabban az alkarfeszítő izmom és a könyökízületem, hogy egy pohár vizet sem tudok a számhoz emelni. Sőt, egy egészségeset beinteni sem tudok a házimunkának, és kedves családtagjaimnak, akik irigylésre méltó nemtörődömséggel termelik újjá a káoszt.
Ha már a beintőizmát sem tudja tisztességgel használni az ember, nagy a baj, mert időben beinteni – nemet mondani – életbevágóan fontos, különösen egy bizonyos kor fölött. Az orvostudomány természetesen gyógymódként a tenisz- és egyéb könyökre is a pihenést javasolja, a teniszezés átmeneti beszüntetését.
Nyilván a porszívózást is be lehet szüntetni. Sőt, rá lehet venni csellel, fondorlattal, egyébbel férjet, gyerekeket, kinek mi a megküzdési technikája, hogy csinálják meg ők.
Ahogy az lenni szokott, készítettem csinos kis táblázatot, kihirdettem a vasárnapi ebédnél az új munkamegosztást (nem árulom el, hányadik alkalommal került sor ilyesmire…).
Mindenki plafonig ugrált örömében, kevés híján ölre mentek, hogy minél több feladatot vállalhassanak, és közben elmorzsoltak pár könnycseppet, bocs, anya, hogy a könyöködön jött ki a házimunka, és mi hagytuk.
Ó, persze, nem így zajlott, viccelek. A vasárnapi rántott hús felett (a férjem csinálta, és a kisebbik lányom) igazi szentségtörésnek tűnt részemről, hogy felhozom ezt a kellemetlen témát. Kamaszos vállrángatás, utálkozó arc, szájhúzás, ingerült sóhajtozás kísérte: ez most komoly, anya, hogy mi tartsuk rendben a lakást?!
Miért, ti nem itt éltek?!
