2014. április 4. óta folyamatosan játszod a Toldit, amit olyannyira élővé tudtatok tenni az előadásban, hogy a mai nézőt is behúzza, és nem ereszti. Kinek a fejéből pattant ki, hogy egy klasszikus műből gyakorlatilag stand-up-estet alkossatok? 

Onnan indult a történet, hogy gyerekkorom óta tudom fejből Lőwy Árpád trágár Toldiját, és ezzel néha a Vígszínház büféjében hakniztam. Az egyik eset után, komolyra fordítva a szót, elkezdtünk beszélgeti az akkori igazgatóval arról, milyen jó lenne színpadra vinni a Toldi estéjét. Abban az évben három főszerepet játszottam a Vígben, és éreztem, hogy a következő évad csendesebb lesz, de szerettem volna tartani ezt a flow-t. Megegyeztünk abban, hogy megcsináljuk a darabot, és egy filmrendezőnek kellene rendeznie. Ő lett Paczolay Béla. 

Mert te már akkor filmszerűen láttad magad előtt, mit lehetne kihozni belőle?

Arany balladáinak rendkívül erős a képi világa, gyakorlatilag minidrámák, és a Toldi is pont ilyen. Képzeld, arra nem is gondoltunk, hogy kötelező olvasmány, és ezért rengeteg gyerek jön majd el megnézni, felnőtt előadásnak terveztük, az is. De mivel kábé úgy kezdődik, mint a Csillagok háborúja első része – kis leírás, majd bejön egy hadsereg, tízezer páncélos magyar vitéz, és már benne is vagy a sztoriban –, tökéletes amerikai filmforgatókönyv lehetne belőle. Csak a kétszáz éves archaikus szöveg távolsága miatt érzed lassúnak, de igazából pörögnek az események: gyilkosság, harc a farkasokkal, egy anya fájdalma, egy elismerésre vágyó férfi magánya… Amikor kézbe vettük a szöveget Paczolay Bélával, ezt mindketten látni véltük. A mögöttem futó animációt Csáki László nemzetközi hírű animációs rendező készítette, akinek épp most került a mozikba a Kék Pelikan című filmje, amelyben nekem is van egy kis szerepem. Béla javasolta az élő zenét, amely nem szétzajolja a darabot, hanem erősít, vagy a csendjével kiemel. Színészként viszont egyedül állok a színpadon, és játszom el az összes figurát. 

Szerettél volna önálló estet?

Ha valaki nem vágyott rá, akkor az én vagyok. Egyrészt mindig is a csapatmunkában hittem. Másrészt én gyáva ember vagyok, és ez óriási felelősséggel jár. Ugyanezért nem rendezek, pedig tíz éve gondolkodom rajta. 

Hogy tanultál meg ennyi szöveget, és hogy tartod folyamatosan fejben?

Keveset húztunk a műből, a másfél órát szerettük volna tartani, de tényleg sok a szöveg. A kollégáim segítségével tanultam, nagyon jó csapat volt akkor a Vígben, például Réti Adrienn-nel a lakásán, Hegyi Barbarával futás közben, Bata Évával séta közben gyakorolhattam a Margitszigeten. Most havonta kétszer játszom, de tíz éve hetente egyszer el kell mondanom magamban ahhoz, hogy mélyen bennem legyen, mert nem is az agyam felejti el, hanem a szám. Sétálok az erdőben, és elmondom az első hat éneket, vagy elmegyek a fiammal horgászni, és közben mormolom a szöveget. Nekem az nagy teher, hogy egyedül vagyok a színpadon, nincs, aki segítsen, ha kellene, maximum a súgó. Ezért időnként bevonom a közönséget. Egy este elmondtam odáig, hogy „Egy, csak egy legény van talpon a vidéken”. Első ének, harmadik versszak. Majd kész, nem jutott eszembe, hogyan folytatódik. Kiszóltam a közönségnek, behívtam a súgót a színpadra, és újra elkezdtük az egészet. Aki először látta, azt hitte, direkt így találtuk ki.  

Féltél a bukástól?

Nagyon. Volt benne rizikó, mert az mindig van. A premieren sok szakmabeli volt, akik állva tapsoltak, az kicsit megnyugtatott. De azóta is úgy érzem, mínuszból indul a darab minden este. Mert mit tud róla a néző? „Egy színész előadja a Toldit. Mi van? Ne viccelj! Ebbe bele fogok halni!” – gondolhatja. Édesapám kőműves volt, és sokat dolgoztam mellette, ebből volt pénzem fiatal koromban. Azt mondta, egy segédmunkásnak négy köbméter sódert el kell hordania A-ból B-be egy nap alatt. A Toldinál fél hétkor mindig azt érzem, hogy nekem ezt a négy köbméter sódert fél kilencig megint el kell talicskáznom. Ha már csinálom, élvezem, de a felelősség, a feladat nagysága nem csökken. 

Az archaikus nyelvről jut eszembe, hogy ma már sokszor azt gondolom, a könnyedebb darabok jönnek be, arra van energiám este hétkor. Aztán beülök, mondjuk, egy Shakespeare-re, és rácsodálkozom, mennyire jólesik ezt a nyelvezetet hallgatni, figyelmet fordítani a megértésére. 

Egyszer láttam Zsótér rendezésében a III. Richárdot, amit nagyon szeretek, kifejezetten avítt fordításban, és imádtam. Mindenki aludt mellettem, de én odavoltam. A magyar nyelv iránt komoly kötődést érzek, ebben biztos benne van a szinkron, a Toldi vagy az Édes anyanyelvünk című műsorom. Valamint az is, hogy kevés dolog köt minket össze az országhatárokon belül, de ez nagyon. Itt egy nép a Kárpát-medencében, amelynek a beszédét senki más nem érti. A nyelvünk a mi kincsünk, ne is adjuk oda semmiért.

Mennyit horgászol?

Régen sokat horgásztam, kölyökkorom óta, most kevesebbet. Nagyon szeretek a természet közelében lenni. Időnként vadászok is, de ez sokak szemében szitokszó. Pedig nem a lövöldözésről szól, hanem kimegyek a lesre, és hallgatom a csendet. Ahogy Széchenyi Zsigmond fogalmazott: „A vadászat vad­űzés és erdőzúgás, de több erdőzúgás.” Van, hogy elmegyek horgászni egy barátommal, egy napig ülünk néma csendben, aztán beülünk a kocsiba, egymásra nézünk, és megállapítjuk, hogy ez milyen jó volt. Miközben kommunikatív ember vagyok, de így mosom ki az agyam.