Mint egy kispénzű egyetemista. Szövetnadrágja kibolyhosodott, szűk farmerdzsekijének elfelejtettek fazont adni a tervezők, sportcipője már maga mögött hagyta az életközépválságot. Hosszú gyereksálját a sűrű, vörösesszőke hajával együtt tépte, rángatta a bolondos dunai szél, mégis elégedetten pillantott a Vörösmarty téri áruház kirakatüvegén feltűnő sziluettjére, mert nem egy kilencórai munka után haza­felé baktató, korán megözvegyült, negyvenkét éves édesanyát tükrözött vissza, hanem egy csinos nőt. Ám a következő percben megbánta, hogy hosszú pillantást vetett a kirakatra, mert ott megriszálta magát egy finomkék farmerkabátka. Barátságosan hívogatta a divatos, derékig érő lipityomka (a férje becézte így a feltűnően csinos, de haszontalan ruhadarabokat): „Próbálj fel, remek a fazonom, drága sem vagyok!”  

„Nekem drága vagy, többe kerülsz húszezernél” – morogta Fanni a próbafülkében, ahol egyszerre lett boldog és szomorú, mert a kabátka remekül állt, de ő nem akart magára költeni. Végre összejött a nyaralásravaló, amit félre is tett, ráadásul tíz napot kellett még túlélnie a fizetésig, tehát kimenekült az üzletből, és gyalog indult hazafelé, a Nagymező utcába. 

Alkonyodott. A lenyugvó nap fényes sapkaként telepedett a háztetőkre, de az utcákba már bekúszott a sötét, felbátorítva az egymásba kapaszkodó párocskákat. Itt is, ott is csókolóztak, összebújva andalogtak, Fanni megbánta, hogy sétálni támadt kedve, mert fájt, hogy egyedül van e szerelemillatú tavaszban, pedig már négy teljes év telt el a férje szörnyű autóbalesete óta. 

„Nem szabad az utamba kerülő pasasokat Péterhez hasonlítanom, mert senki sem ölel úgy, mint ő, és senkitől sem várhatom el, hogy annyira szeresse KisPetit, mint az édesapja” – morfondírozott, amikor megcsörrent a mobilja. Az imádott, tizenhárom éves fia majdnem sírt. 

– Anyu, megint szétnyílt a stoplis cipőm orra az edzésen! Mostanáig próbáltuk megragasztani… Szombaton meccs, Laci bá’ kilencven percet tervez velem, de ebben a cipőben? Miből veszünk újat?

Fájdalmasan érintette KisPeti sírása, hiszen tudta, hogy az édesapja halálát iszonyatosan megszenvedő, tehetséges kisfiának életeleme a foci, amiért ő is megdolgozik, hiszen három-négy havonta kell új stoplis cipőt vásárolnia nyolcvanezer forintért, az egyetlen fizetéséből. Külön a műfűre, külön az igazira. Próbálkoztak több bolttal, javíttatással, enyhén hibás cipőkkel, de hiába. 

– Petikém, a nyaralásunkra szánt pénz a nagy piros perselyben van, ha sietünk, még ma este vehetünk új focicipőt a rablásra szakosodott boltodban – nyugtatta a fiát.  

Amikor hónuk alatt egy új, okkersárga stoplissal kiléptek az üzletből, a gyerek boldogan ugrott Fanni nyakába.