Amikor életmódváltáson gondolkodunk, a legnehezebb feladatnak általában a megfelelő módszer kiválasztása tűnik. Azt gondoljuk, a siker záloga nem más, mint a bombabiztos program megtalálása. Ismerősökkel konzultálunk, hogy nekik mi vált be, vagy a világhálón kutakodunk, annak reményében, hogy rábukkanunk a tökéletes megoldásra. Aztán ha a sokadik csodamódszer is kudarcba fulladt, ha a mérleg többet mutat, mint amikor elkezdtük a diétát, vagy ritkábban jutottunk el az edzőterembe, mint bármikor korábban, csalódottan legyintünk, hogy megint mellényúltunk, megint rossz módszert választottunk.
Terápiás munkám során számos változást, köztük sok életmódváltást követtem végig. Ezek tanulsága viszonylag röviden összefoglalható: a változást nem a módszer hozza el, vagyis a lényeg nem kívül, hanem belül történik.
Belső átalakulás
De hogyan érhetjük el a belső átalakulást? Első lépésben érdemes megvizsgálnunk magához a változáshoz fűződő személyes viszonyunkat. Tegyük fel magunknak a kérdést: hiszünk-e egyáltalán a változásban? Lehet, hogy erre a kérdésre kapásból igennel felelünk, de a válasszal még ne elégedjünk meg. Lépjünk eggyel tovább, és gyűjtsük össze azokat a változásokat, amiket saját döntésünk és elhatározásunk alapján vittünk végig! Tapasztalatom szerint sokan ekkor szembesülnek vele, hogy amit magukról gondolnak, az nem teljesen felel meg a valóságnak. Sokkal könnyebb ugyanis kimondani, hogy hiszünk a változásban, mint valóban megvalósítani. Önismeretünk sokszor ingatag lábakon áll, a magunkról kialakított belső képek és a tetteink között akár széles szakadék is húzódhat. Legtöbbször tudatában sem vagyunk, milyen mélyen kódolt akadályok állnak annak hátterében, hogy életünket a terveink szerint alakítsuk, hogy például végigvigyünk egy életmódváltó programot.
Az egyik ilyen akadály a Martin E. P. Seligman amerikai pszichológus által tanult tehetetlenségnek nevezett jelenség. Szerinte ha próbálkozásaink sorozatosan kudarcot vallanak, egy idő után elveszítjük a hitünket. A tanult tehetetlenség érzése nem más, mint egy belső meggyőződés, hogy a történéseket nem vagyunk képesek irányítani, valami nálunk nagyobb külső erő hat a dolgok alakulására. Ha ez a meggyőződés gyökeret vert a lelkünkben, már akkor is csak legyintünk, ha egyébként minden adottságunk, képességünk meglenne a változáshoz. Seligman híres kísérletében azok a kutyák, amik korábban úgy kaptak áramütést, hogy nem volt módjuk elmenekülni a fájdalmas inger elől, akkor sem tettek semmit, amikor már lehetőségük nyílt volna átugrani a ketrec biztonságos részébe. A korábbi kontrollvesztett helyzet megtanította az állatoknak, hogy esélyük sincs befolyásolni a történéseket, így teljes passzivitásba süllyedtek.
Seligman megfigyelései nem csupán az állatok esetében, de embereknél is érvényesek. Kudarcok, meddő próbálkozások után olykor mi, emberek is hajlamosak vagyunk lemondani a további próbálkozásokról, és feladni céljainkat. Fájdalmasan sok tehetséges emberrel találkoztam, akik – ahogy mondani szoktuk – nem tudták kifutni magukat, mert hiába rendelkeztek megfelelő képességekkel, néhány elvetélt kísérlet után elveszítették a hitüket.
Családi minta
Ha a változáshoz fűződő viszonyunkat szeretnénk megérteni, érdemes a családi mintáinkat is górcső alá venni. Kora gyerekkorunktól számtalan kimondott és kimondatlan üzenetet kapunk a családunkban arról, hogy érdemes-e próbálkoznunk. Szüleink bátorítása vagy visszahúzó, kezdeményező szándékunkat letörő reakciói alapjaiban határozhatják meg a változáshoz és a kontrollhoz való viszonyunkat. Képzeljük csak el, amikor éppen járni tanultunk, és szerettünk volna megszerezni valamit az asztal tetejéről: a családban biztattak, hogy gyerünk, próbálkozz csak, el tudod érni, vagy inkább óvatosságra intettek, és megakadályozták a kísérleteinket.
Életünk későbbi szakaszaiban is biztosan sok fontos leckét kaptunk arra vonatkozóan, hogy merjünk-e bátran haladni a céljaink felé. Gondoljuk csak végig, mi történt, amikor a továbbtanulásunkról kellett döntenünk. A nehezebb, nagyobb kihívást jelentő választásra biztattak, vagy a könnyebbnek ígérkező út felé tereltek, mert úgy gondolták, úgysem járnánk sikerrel. Megnyilvánulásaik mély belső meggyőződésüket tükrözték arról, megéri-e próbálkozni, bízhatunk-e saját erőnkben, tehetségünkben és abban a képességünkben, hogy változást tudunk létrehozni ebben a világban. A minket gyermekként és fiatalként körülvevő családi viszonyulások bekúsznak a bőrünk alá, és hiedelmek bonyolult rendszerévé alakulva láthatatlan módon irányítják az életünket.
„Hiába szeretnék, nem tudok változni.” „Már mindent értek, mégis egy helyben toporgok.” Ilyen és ehhez hasonló mondatok hangzanak el a terápiás üléseken, rávilágítva arra, hogy egy kívánt állapot eléréséhez mennyire nem elég a puszta értelem és akarat. Ezek mellé kell a magunkba vetett hit is, hogy képesek leszünk uralni és irányítani az életünket.
