Tisztes szegénységben
Nagyszüleim még vendéglősök és iparosok voltak, de mire én megszülettem, a soroksári vendéglőjüket már rég államosították. Furcsa, kitekert világ volt a hatvanas évek. Vasárnap délelőtt vagy a misén, vagy az úttörők akadályversenyén vettem részt. A szüleink polgári értékek mentén neveltek minket, anyám még csokornyakkendőt is varrt nekem, így vonultunk a testvéreimmel koncertre vagy színházba. Gimnáziumba mégse akartam jelentkezni, mert utáltam az orosz nyelvet, és a szakmunkásképzőben azt nem kellett tanulni. Így lett belőlem mechanikai műszerész.
A kakukktojás
A Csepeli Papírgyárban kezdtem dolgozni, és közben készültem az érettségire. Az egyik munkatársam egy nap elém tett egy újsághirdetést: a Budapesti Gyermekszínház színészképző stúdiója felvételt hirdet. „Mit keresel te itt? Jelentkezz színésznek!” Nekem ez addig eszembe sem jutott, bár mindig szerettem, ha a figyelem rám irányul. Jelentkeztem. Délelőtt munka, délután tanulás, este színi stúdió – ebben a háromszögben telt a következő két évem. A stúdió igazi fészeknek bizonyult, Nyilassy Judit rendező csodálatos pedagógus volt, ő indított el a pályán. Felvételiztem a színművészetire, és másodszorra fel is vettek.
Magas indítás
Örömömben először Bohák György rendezőt hívtam fel, akitől ezt az útravalót kaptam: „De nem elég, hogy felvettek, el is kell végezni a főiskolát! Mégpedig azokkal, akikkel egy osztályba kerültél. Törekedjetek jó csapatot alkotni, és amennyi tudást csak lehet, kipréselni a tanáraitokból!” Így is tettünk. A negyedik év végén Funtek Frigyest, Mácsai Palit és engem szerződtetett a Nemzeti Színház, és azonnal műsorra tűzték vizsgaelőadásunkat, a János királyt. Erre mondta elismerően Kerényi Imre rendező: „Ezt hívják magas indításnak!” Egy évtizedig maradtam a Nemzeti Színházban, aminek rengeteg tapasztalatot és kapcsolatot köszönhetek.
A szabadság illúziója
1991-ben mégis átigazoltam a Madách Színház társulatába. Egy év után azonban több szabadságra kezdtem vágyni, és inkább a szabadúszást választottam. Akkor még kevesen voltak ilyen bátrak, de én úgy gondoltam, ha nem kapok szerepeket, legfeljebb visszamegyek kétkezi munkásnak. Szerencsére mindig volt felkérésem. Közel harminc évig vendégeskedtem a Radnóti Színházban, és 1992-ben Törőcsik Mari meghívott az alakuló Művész Színházhoz. Amikor megszüntették, fogtuk magunkat, és megalakítottuk a Kelemen László Színkört. Izgalmas időszak volt, végtelenül összetartó közösséggé kovácsolódtunk, és később becsatlakoztunk az Új Színházba. Tizennégy év után szerződtem el Székesfehérvárra, és immár öt esztendeje vagyok a Vígszínház tagja. Jelenleg is vendégeskedem a Játékszínben, és járom a világot a Márai felolvasó előadásommal.
Életem koronája, a család
Amikor negyvenegy évesen találkoztam a feleségemmel, azonnal ráébredtem: minden, ami addig történt velem, azért volt, hogy végre megérjek a családalapításra. Hamar megszületett a fiunk, aki idén érettségizik, és húsz hónap múlva a lányunk. Ma már az ő boldogulásuk segítése a legfontosabb célunk a feleségemmel. Én vagyok a világ legbüszkébb apukája! Soha nem valamiféle küldetéstudat vezérelt a pályámon, hanem az, hogy örömöt szerezzek az embereknek, és a legjobb tudásom szerint teljesítsem a feladataimat. Remélem, sikerült.
Fotó: Csanádi Gábor, Fotocentral / Olajos Piroska, Vígszínház
