Nálam beszélgetünk, kényelemben, kandi szemektől távol, és friss epret csemegézünk. Rég nem láttam ilyen elengedettnek és boldognak Keresztes Ildikót. Valahogy megváltozott a tekintete. Soha nem ­tapasztalt, mély nyugalmat vélek fel­fedezni benne…

Fantasztikus a frizurád! Dögös, vagány. Mikor vágattad le a hajad?
Néhány hete, amikor végre kinőtt a seb felett, a műtétem után. Úgy is fogalmazhatnék, újjászülettem ott a műtőasztalon, s gondoltam, megünneplem egy új frizurával. Azóta is mindenki dicséri, milyen lendületes, fiatalos, és én is így érzem. Semmi dolgom nincs vele, megmosom, és a nap két perc alatt megszárítja. Imádom.
Azért erről a műtétről árulj el még valamit! Jól értem, hogy a koponyádon ejtettek sebet?
Igen. A fülemtől vágtak a hajam tövében a homlokom közepéig, mert találtak az agyamban egy daganatot. Novemberben derült ki, ám nem akartam róla beszélni, mert találgatásokra adott volna okot, és nekem elsősorban nyugalomra volt szükségem. De most úgy gondoltam, a Nők Lapjának elmondom a történetemet, tartozom a rajongóimnak azzal, hogy tudják, miért tűntem el hónapokra… Szóval egy nap arra ébredtem, hogy rettenetesen szédülök, és hányinger gyötör. Először azt hittem, a front miatt­ van, vagy a kimerültség okozza, mert tavaly rengeteget dolgoztam. Ám mivel napokig nem múlt el, a barátnőm bevitt az Uzsoki Kórház sürgősségi osztályára. Befektettek, összevissza vizsgáltak, közben a szédülés elmúlt – valószínűleg egy vírus okozta –, de nem találtak semmit. Viszont az utolsó pillanatban csináltak egy agyi CT-t, és felfedeztek egy háromcentis tumort a homlokom mögött.
Hogy reagáltál a hírre?
Hát azt az érzést nem kívánom senkinek! Azonnal lepergett a fejemben, hogy meg fogok halni, rendben, nem félek tőle, de mi lesz az anyámmal, a kutyámmal, a szeretteimmel? Ráadásul arra a kérdésre, jóindulatú-e a daganat, még nem tudtak válaszolni, azt majd csak az MRI-vizsgálat mutatja ki, mondták. Néhány nap múlva kiderült, hogy hál’ istennek jóindulatú, de akkor is ki kell venni. Egy tumort ugyebár nem lehet meginterjúvolni, hogy tetszik-e még tovább nőni, mert ha igen, akkor sajnos ki kell műteni, ugyanis nagy bajt okozhat, a páciens megvakulhat, lebénulhat, nem sorolom tovább. Keríteni kellett gyorsan egy specialistát, aki megszabadít tőle. Sikerült bejutnom az Amerikai úti idegsebészetre, az ország egyik legjobb szakemberéhez, dr. Bagó Attilához, akivel azt beszéltük meg, hogy januárban megműt. Decemberre már tele volt a naptára, és nekem sem lett volna alkalmas, mert várt még rám néhány fontos munka, például a felújított Anconai szerelmesek bemutatója a Turay Ida Színházban. Végül február másodikán estem át az operáción. Gondolhatod, milyen feszültségben telt a január.
És most szerencsére itt vagy, és jó látni, hogy virulsz!
Mert kaptam egy új esélyt. Szeret engem a Jóisten. A szédüléssel jelet küldött, figyelmeztetett, nem hagyta, hogy egyszer csak összeessek egy koncerten, és már ne lehessen segíteni rajtam. A műtét után három hónapig nagyon kellett vigyáznom magamra, nem szabadott még lehajolnom sem, de óriási fegyelemmel viseltem ezt az időszakot. És miközben lábadoztam, sikerült átkereteznem magamban a történteket. Csodálatos ajándékot kaptam a hatvanadik születésnapomra: egy pihenéssel töltött évet, amelynek során sem stressz, sem semmilyen tennivaló nem terhel, és végre elengedhetem magam, ez évtizedek óta nem adatott meg. Márpedig az évek múlnak, nem vagyok már harmincéves, aki egyvégtében tud dolgozni hónapokon át, anélkül, hogy pihenne, töltekezne. A betegség előtt egy ideje már a kiégés tünetei­vel küszködtem. Nem akaródzott sem felkelni, sem a fellépésekre utazni, és a színházban a takarásban majdnem elsírtam magam. Én, aki addig szenvedélyesen szerettem a szakmámat, kezdtem már máshogy érezni. És ez azért volt tragédia, mert én arra születtem, hogy adjak az embereknek, és ha nem tudok adni, akkor kihuny a fény, és az életemnek is vége.
És most hogy érzed magad?
Egyre erősebbnek, és igen, bölcsebbnek. Végre megértettem, hogy az élet szép, és örülni kell minden apróságnak. Egy szál virágnak is…

Ildikó most váratlanul odalép az orchideáimhoz, és óvatosan, vigyázva, nehogy megsértse a friss hajtásokat, ­lecsipkedi a szárról az elhervadt szirmokat. Meglepődöm…

Mióta vagy te ilyen nagy kertész?
Mindig is természetrajongó voltam, csak nem jutott időm a rohanásban észrevenni az első hóvirágot sem. Mert mit nekem virág, amikor mindjárt fellépésem lesz, és nem találom a tűsarkúmat! Ebben az új életemben azonban hagyni fogok időt magamnak mindenre: a virágokra, a kutyámra, a szellős létezésre, de főleg a barátaimra.
De hiszen rájuk eddig is szakítottál időt!
Ez igaz. Legalábbis igyekeztem. Nem dicsekvésből mondom, de nekem nem egy-két, hanem számos igazi barátom van. Akit egyszer megszeretek, ahhoz egy életen át ragaszkodom. Ápolom a kapcsolataimat, különösen ma, amikor minden az egóról, az egymástól való eltávolodásról szól, és ez a Coviddal csak rosszabb lett. Mindenki a telefonját nyomogatja ahelyett, hogy meginna a barátaival egy jó kávét. Néhány hete kezdtem észrevenni magamon, hogy a hosszú pihenésnek mennyi pozitív hozadéka van. Újra örülök annak, hogy reggel felkelhetek, és már alig várom, hogy elmehessek esténként egy-egy eseményre. Ősszel biztosan színpadra állok, és én leszek a legboldogabb énekes! De most még lazítok. Végre befejezhetem a lakásfelújítást, marad idő rendrakásra, és eleget tehetek néhány régi baráti meghívásnak. Elutazom például Arubára – ez egy sziget az Antillákon –, ahova húsz éve hívogat a barátnőm, egykori tornásztársam, aki Amerikában lett fogorvos. És hazamegyek Erdélybe, de nem csak pár lopott napra. Édesapám és a mostohaanyám, akit annyira imádtam, sajnos már nem élnek, de két évvel ezelőtt megszületett az öcsém kis­lánya, Jázminka, tüneményes gyermek, alig várom, hogy „elronthassam”.
Karácsony előtt azt nyilatkoztad, ezután a Magyarország–Erdély–Spanyolország háromszögben fogsz élni.
Mára Spanyolországban is lett egy fix pontom, mert nem tudok betelni azzal az országgal. Mostanában jöttem rá, hogy ez már kislányként is így volt, emlékszem, az első iskolai jelmezbálomon flamencotáncosnak öltöztem. Nagyanyám napokig varrta a fodrokat a ruhámra. Szeretem azokat az erős karakterű nőket. A drámát, a vitalitást, mindent, ami árad belőlük. Biztos az örmény vérem…