Az egyik esti sétánk alkalmával fedeztük fel a nyugat-európai lakókocsis turisták világát – és ámultunk el rajta. Ők a kemping egy külön részén helyezkedtek el, és egy egész kis falut alkottak a járgányaikkal. Gondolom, a tengerre néző lakókocsihelyeket évekkel korábban le kellett foglalniuk a legleleményesebbeknek, akik gyakorlatilag egy-egy kis nyaralót húztak fel maguknak. Cserepes muskátlik lógtak a tetőről, hiperszuper, szúnyoghálóval védett pluszegységeket csatlakoztattak a kocsihoz, berendezve ott nappalit, nyári konyhát vagy étkezőt, és többen óriási parabolaantennát is kihelyeztek, hogy a kedvelt otthoni tévéműsorokról azért le ne maradjanak. A kedvencem az az idősebb pár volt, akik az öböl fölé belógó mólóra kitettek egy kempingasztalt két kinyitható székkel, gyertyát gyújtottak, és egy-egy pohár hűvös fehérbor társaságában élvezték a naplementét. Nekünk meg épp nem sikerült asztalt foglalnunk egyik parti étterembe sem…
Mindez azért jutott eszembe, mert a héten olvastam egy hírt, miszerint a kempingezés él és virul: Magyarországra ugyancsak jelentős számú lakókocsis érkezik Lengyel-, Cseh- és Németországból, Ausztriából, Hollandiából. Míg a hazai kempingezők között a Balaton a nyerő, addig a külföldi vendégek inkább a termálkempingeket keresik: náluk Balatonfüred után a top úti cél Hajdúszoboszló, Bük, Hegykő és Sárvár.
Itthon is egyre több családban látom, hogy – akár költségtakarékosságból, akár kalandvágyból – kipróbálják magukat ebben a felállásban. Mi évekig sátraztunk a gyerekeinkkel, ha ezeket az élményeket egyszer kipihenem, akkor talán szívesen benevezek egy lakókocsis túrára. De csak ha az enyém lesz a tengerre néző hely!