Tanárok tűzön, vízen, na meg a TikTokon át

Marik Laura
„A gyerekek boldogsága rám is átragad”

A Semmelweis Egyetem Semmelweis Ignác Többcélú Szakképző Intézményének ének- és angoltanára, énekesnő, tiktokker nem kevesebbet tűzött ki célul, mint hogy elérje: a tanítványai szeressenek és merjenek énekelni.
– Zenei pályán, énekesként kezdtem, de a tanítás sem állt tőlem távol. Szüleim pedagógusok, és mivel nagyon szeretem a gyerekeket, kézenfekvő volt, hogy ne csak énekeljek, de át is adjam a tudásomat. Négy éve egy egészségügyi iskolában tanítok. Itt kevesen érettségiznek az én tárgyamból, ezért – amellett, hogy végigvesszük az érettségihez szükséges anyagot, sőt, zeneelméletből, azt hiszem, néha többet is – arra fókuszálhatok, hogy a gyerekek megszeressék az éneklést. Eddig jól állunk. Nem állítom, hogy mindenki tud énekelni, de azt igen, hogy ha valaki örömmel teszi, akkor sokkal szebb hang jön ki a torkán.
Annak érdekében, hogy a tanítványaim minél nagyobb kedvvel énekeljenek, az óráimon, videóimban olyan zenék is megjelennek, amilyeneket ők hallgatnak a mindennapokban, és amikor népdalok váltják egymást Azahriah-val, úgy látom, sokkal jobban bevonódnak. Eszembe sem jutott volna, hogy „TikToktanár” legyek, de egy helyettesítés alkalmával olyan jót énekeltünk az osztállyal, és olyan sok dalt szerettek volna még kérni, hogy megígértem nekik, felénekelem és posztolom, amit választanak. Aztán rendszeressé vált a dolog, később pedig megszületett az a felvétel is, amelyiken közösen énekelünk. Hatalmas siker lett. Szerencsém van, mert egy olyan munkaközösségben dolgozom, ahol szinte baráti a viszony, a kollégáknak és a vezetőségnek is tetszik, amit csinálok. A kollégáimon is azt látom, hogy kifejezetten modern eszközöket használnak. Nem kell mindenkinek TikTok-videókat készítenie: a gyerekeket már az is megfogja, ha egy óra játékos, kreatív és interaktív. Hihetetlenül büszke vagyok az összes tanítványomra, akár lesz felnőttként közük az énekhez, akár nem. Van most egy elképesztően tehetséges tizedikes diákom, szerintem kevesen büszkélkedhetnek olyan hanggal az országban, mint ő. Ha egy egészen kicsi szerepem lehet abban, hogy ezt majd használja is, boldog leszek.
Azt, hogy egyszerre vagyok énekes és tanár, nem mindig könnyű összehangolni. Énekesként sokkal több mindent megengedhetnék magamnak a közösségi oldalaimon, mint tanárként, ezért amikor posztolok, nem hagyom figyelmen kívül, hogy fiatalokra vagyok hatással. Izgalmas feladat beosztani az időt a kötött iskolai napirend, a gyakorlás és a fellépéseim között, ez igényel némi zsonglőrködést. De ezzel együtt is imádom ezt csinálni, mert a gyerekek boldogsága rám is átragad. Szerintem ez a munka örökké fiatalon tartja az embert: én nap mint nap az ő gondjaikon gondolkozom, az ő problémáikat oldom meg, az ő örömüknek örülök, és abban a tinis

zellemben élek, amelyben saját kamaszkoromban. Jelen pillanatban nem is tudom másképp elképzelni az életemet.

Richter Csaba
„Nem tudásbirtokos vagyok, hanem tudásközvetítő”

Az Egri Dobó István Gimnázium magyar–történelem szakos tanára, a Paidagogos Power nevű élménypedagógiai Facebook-oldal alapítója, a Mindenki nyer, ha mersz! című digitális módszertani könyv szerzője néha versduetteket, néha pedig antikváriumi ritkaságokat oszt meg a TikTokján és más közösségi felületein.
– Első generációs értelmiségi vagyok, felmenőim között nincsenek pedagógusok. Tíz évig én is a családi vállalkozásban dolgoztam, és csak 2019-ben tértem vissza a közoktatásba. Ekkorra fogadtam el, hogy nem kereskedő, hanem tanár vagyok, és hogy azt az intellektuális éhséget, ami bennem van, csak így tudom kielégíteni.
Nagyon jól érzem magam a gyerekek között, hiszen én is legalább hetven százalékban még mindig diáknak tartom magam. Emiatt sok kapcsolódási pontot találok velük. Ez kell is, mert azt tapasztalom, hogy nemcsak a tanulók változtak meg, de a tanári szerepek is átalakultak. Magamat már nem is tudásbirtokosnak, hanem tudásközvetítőnek tekintem. Folyamatosan azzal kísérletezem, milyen eszközökkel megy át az órán az, amit mondani szeretnék, hiszen humán szakosként gyakran sok száz éve halott szerzők műveire kell ráirányítanom a figyelmet.
Az világos, hogy a tanulók a korábbi, lexikális tudásanyagot sulykoló oktatási módszerekkel már nem tudnak mit kezdeni, ellenben szívesen fogyasztják az élménydús képernyős tartalmakat. A TikTokot ezért egyfajta hídként használom. Szórakoztató, mégis oktató tartalmakat osztok meg, hogy a gyerekek lássák, az irodalom és a történelem tanulása élmény is lehet! Persze fő az óvatosság! Valósággal hemzsegnek az agyament dolgok az éterben, elég vékony a határ az élményalapúság és a hiteltelenné válás közt. Igyekszem olyan tartalmakat készíteni, hogy tanári tekintélyem teljes birtokában tudjak bemenni a következő órára is. Ezzel a tudatos, körültekintő médiajelenléttel szerintem lassabban mélyül a szakadék a mostani „mindig online” generáció és a „később érkező” pedagógusok között.
Imádok tanárkodni! Számomra pótolhatatlan az a légkör, ami a legpatinásabb egri gimnázium falai között uralkodik. Azzal a három dologgal foglalkozhatok, ami szakmailag a legfontosabb az életemben: motivált tanítványokkal, szépirodalmi szövegekkel és történelmi eseményekkel. Magyartanár vagyok. Csoda-e, hogy romantizálom ezt a szakmát?

Pataki Attiláné Gyöngyi
„Pont azokat a gyerekeket szeretem, akiktől égnek áll az ember haja”

A dunaújvárosi Szabó Magda Református Általános Iskola és a Rosti Pál Gimnázium kémia–fizika szakos tanára a kísérleteiről készült osztálytermi videókat posztol a TikTokon, a diákjai pedig imádják nézni, ahogy kezei közt a periódusos rendszer elemei lávalámpaként vagy épp elefántfogkrémként kelnek életre.
– Már hét éve boldog nyugdíjas lehetnék, bőven megvan a negyven év szolgálati időm, de valahogy mindig az történik, hogy elkezdek egy új osztállyal tanulni, aztán képtelen vagyok otthagyni őket. Pedig elég kacifántos út vezetett a kémiatanításig: a színművészetire és jogra is jelentkeztem, végül rendszerszervező üzemmérnökként diplomáztam, és elvégeztem a műszaki tanár szakot is. Aztán csak beérett, hogy kicsiként mindig iskolást játszottam a babáimmal: előbb számítástechnika- és technikatanárnak hívtak, majd amikor elkezdtem matek szakra járni, nyugdíjba ment a kémia szakos kolléga, és az igazgatóm megkért, ugyan, végezzem már el a kémia szakot is. Semmi nem ment kárba: a színművészi és a jogi véna mindennap képben van, hiszen előadunk, szerepelünk és gyereket védünk.
Mindig olyan osztályokat kaptam, ahol többször kellett rendkívüli szülői értekezletet tartanom, mint simát, de mit csináljak, én valahogy pont azokat a gyerekeket szeretem, akiktől égnek áll az ember haja. Belőlük ma sem lett kevesebb, és én nem őket hibáztatom. Úgy látom, rengeteg a feszültség otthon, azt behozzák az iskolába; a legtöbb családban annyira küzdelmes a megélhetés, hogy a gyerekre kevesebb igazi figyelem jut. Ezért azt szeretem, ha egy óráról úgy jövök ki, hogy nemcsak tanultunk valamit, de oldódott a feszültség is, tudtunk magunkon és együtt is nevetni.
Nem könnyű megfogni a diákokat, akármilyen tantárgyról van is szó: mindaz, ami az iskolában folyik, szinte egyáltalán nem érdekli őket, és közben alig várják, hogy végre történjen valami. Ezt próbálom megadni nekik az óráimon. Akármennyire nincs már külön kémiaterem, szertár, alapanyag, arra törekszem, hogy minden órára be tudjak csempészni valami olyat, ami érdekes, amit nem felejtenek el. A TikTokra úgy kerültem fel, hogy a tanítványaim kiszúrták, van saját fiókom, és kérték, osszuk meg a kísérletekről szóló videókat azokkal is, akik nem látnak ilyesmit. Mikor az első videónk felkerült, rengetegen megnézték, és sokan rám is írtak, hogy folytassuk. Mindig a gyerekek veszik fel, ők is vágják meg, és volt már, hogy amikor hosszabb ideig nem került ki videó, válaszvideóban kezdtek körözni engem a TikTokon.
Hogy mi tart a pályán a nehézségek ellenére is? Az, hogy imádom csinálni! Nem vagyok egy fotelben kötögető nagymama, jó érzés, hogy szükség van rám, számítanak a munkámra. Egy színész a színpadon él, én a katedrán: mindig úgy indul, hogy ez lesz az utolsó tanév, de aztán mégsem.