Kedves Dorka, édesanyám demenciával küzd, és már bő két éve velünk él, úgy, hogy közben férjemmel neveljük három tizenöt év alatti gyermekünket is. Az életem állandó tűzoltásról szól, oda pattanok, ahol a legkényesebb a helyzet. Rettenetesen fárasztó ez így, de se pénzünk nincs idősek otthonára, se szívem nincs beadni anyukámat.
A férjem szerencsére kitart, és amennyire tud, részt is vállal a feladatokból, de így sincs olyan nap, hogy elégedetten feküdnék le, a bűntudat mintha az ikertestvérem lenne. Ahogy a fejemben a hang is: hogy lehet ezt bírni akár még öt-tíz éven át?
A szendvicsgeneráció tagjai – többnyire a harmincöt–ötvennyolc éves nők – a szüleikről és a gyermekeikről való gondoskodás közé szorulnak, terheik ésszel föl nem foghatók. Gyakori náluk a kiégés, a depresszió, nemritkán egészségük, karrierjük, házasságuk is fölmorzsolódik.
Bárcsak adhatnék egyszerűen tanácsokat a kedves levélírónak, mint hogy ne felejtsen el gondoskodni önmagáról sem, hiszen ha a tartóoszlop összedől, akkor azok is padlót fognak, akiket tart. De legtöbbször nem az a probléma, hogy „az oszlop” ne tudná, mennyire fontos saját magára is figyelnie, sokkal inkább az, hogy nincs módja rá.
Ráadásul azoknál, akik tisztában vannak az öngondoskodás fontosságával, ez a tanács csak még tovább növelheti a prést, amiben a szendvicsgeneráció tagja van: „Ha nem sportolok, ha nem táplálkozom megfelelően, ha nem alszom eleget, akkor még az is fenyeget, hogy kidőlök? Ha nem megyünk moziba havonta egyszer, akkor még a férjem is elhagy a végén?”
Szendvicsgeneráció: a nyílt kommunikáció erőt adhat, hogy elbírjuk a végeláthatatlan terheket (Fotó: Unsplash)
Terhelés a maximumon
A folyamatos gondoskodás mérhetetlen fizikai és lelki energiát emészt fel, ahogy a szüntelen dilemmázás is: „Türelmetlen vagyok a gyerekeimmel, és nem is vagyok eleget velük, de ha intézetbe adnám anyukámat, milyen ember lennék?” Az embertelen terhelésből emberi dolog menekülésre vágyni. „Mikor fog már meghalni?!” – kérdezheti olykor a belső hangunk, és ettől mi magunk is megijedhetünk, pedig nem vagyunk rossz emberek, csak emberek rossz helyzetben. Nem a másik halálát, hanem a préshelyzet végét kívánjuk!
A nyílt kommunikáció erőt adhat, hogy elbírjuk a végeláthatatlan terheket.
Sokakat az gátol meg, hogy úgy vélik, ezek egyéni szociális problémák, amiket nem viszünk ki a négy fal közül. Még gyakoribb, hogy nem akarunk másokat terhelni – pedig ez óriási tévhit! Kutatások bizonyítják, hogy akivel megosztjuk nehézségeinket, az többször él meg hálát és az összekapcsolódás örömét, mintsem leterheltséget. Mi több, az önértékelése is nő, hiszen megtapasztalta, hogy érdemes a bizalmunkra.
A levegővétel lehetőségétől elválaszthat az is, ha nem tudunk segítséget kérni.
Akár a szomszédtól, hogy hozzon nekünk is tejet, akár a gyerekünktől, hogy olvasson föl a nagyszülőnek, míg lezuhanyozunk – ezzel ő is nyerhet: egy felfrissült anyukát, sőt akár egy örömteli összekapcsolódást a nagyszülővel. Szinte mindig több a segítség, mint amennyit meglátunk, érdemes gyakorolnunk az elfogadást.
Fontos fölmérnünk, mit tudunk, és mit nem tudunk alakítani.
Társadalmi probléma is, hogy nem dönthetünk arról, hogy a végtelen mennyiségű otthoni munka mellett még dolgozzunk-e, vagy az otthon ápolásból tartsuk el a családot, hiszen az utóbbi képtelenség.
Kevés gondviselő mentes a bűntudattól, képtelenek vagyunk a saját, teljesíthetetlen mércénknek megfelelni.
Talán ideje föltenni a kérdést: mi az, ami feltétlenül szükséges ahhoz, hogy tükörbe tudjunk nézni? Állítsunk föl fontossági sorrendet, és figyelmünket fordítsuk arra, mennyi mindent teszünk! Így megláthatjuk azt is, hogy egy kegyetlenül nehéz helyzet nemcsak a határainkat, hanem az értékeinket is megmutatja.
Illusztráció: Endrődi Kata
