A szülő egyik legfontosabb feladata, hogy segítse a gyermekét, ám eljön az a pont, amikor erre a segítségre már nem, vagy nem úgy van szükség. Kérdés, hogy a segítő ekkor hátrébb tud-e lépni, át tudja-e értékelni a saját szerepét annak érdekében, hogy ne sérüljön a kapcsolatuk. Különösen fontos téma ez manapság, a túlféltő, túlóvó helikopterszülőség korában.
Gyakorlás
Hadd említsek egy személyes példát. Az egyik kislányomat elsős korában egy kicsit piszkálták az iskolában. Előbújt belőlem az anyatigris, szerettem volna megvédeni őt. Bementem az iskolába, és sikerült szépen rendezni a konfliktust. A dolog még egyszer előfordult, a harmadik alkalommal pedig a lányom azt kérdezte: „Akkor, ugye, bejössz, mami?” Ekkor belém hasított a felismerés, hogy ez így nem biztos, hogy jó lesz. Nyilván örülök, ha úgy érzi, számíthat rám a bajban, de vajon jó-e, ha arra tanítom, hogy probléma esetén majd én mindent megoldok helyette? Természetesen azt gondolom, hogy a szülőnek kötelessége, hogy megvédje a gyerekét, főleg, amíg az nem képes erre, de az is, hogy megtanítsa azoknak az eszközöknek a használatára, amelyeket ő alkalmaz. Elkezdtem a lányommal arról beszélgetni, hogy ha nagyon nagy szükség lesz erre, akkor bemegyek az iskolába, de előtte még találjuk ki azt, hogy ő maga mit tehet, mit mondhat bizonyos helyzetekben. Gyakoroltuk, hol húzhat határt, hogyan mondhat nemet. Végül is abban segítettem, hogy megerősödjön, és maga is meg tudja védeni magát.
A segíteni akaró hozzátartozó gyakran úgy van vele, hogy egyszerűbb és gyorsabb, ha ő old meg bizonyos helyzeteket, de ebben benne van egy olyan rejtett üzenet is, hogy „én ezt jobban tudom”, vagy „te ezt nem bírnád el”. Ez azonban nem tesz jót a másik önbecsülésének, mert a magunkkal való jó viszony azáltal is erősödik, ha megtapasztaljuk: megugrunk olyan akadályokat, amelyekről még nem tudtuk, hogy képesek vagyunk rá.
Pygmalion
Ha olyan környezetben élünk, ahol soha nem terhelnek meg kihívást jelentő feladatokkal, az megrekeszthet egy szinten. Arra tanít, hogy ez nekünk úgysem menne, és elkezdünk másokra hagyatkozni. A segítő így – akaratlanul is – a másik kiszolgáltatottságát erősíti fel. Gondolhatunk arra, ahogyan egy önállóan enni próbáló kisgyereknek nem engedik, hogy gyakoroljon, de arra is, ahogyan a szülő a biztonság kedvéért protekciót keres az egyetemi felvételinél, vagy ahogyan a gyerek számára mindent biztosítanak, amit idővel ők maguk is képesek lennének elérni.
Mindez persze a felszínen óriási segítség, de nem tesz jót a gyerek önbecsülésének. Egyre többször hallom nagyon jómódú családok esetében is, hogy a szülők nem élnek ezekkel a gesztusokkal a gyerekeik felé, mondván: „Kinézem belőled, hogy meg tudod teremteni magadnak mindezt, ahogyan annak idején én is megteremtettem.” Ha azt sugalljuk, hogy a másikat ügyesnek, talpraesettnek, önállónak, erősnek látjuk, akkor az egy fantasztikus üzenet.
A pszichológia Pygmalion-effektusnak nevezi azt a jelenséget, hogy ha következetesen bizonyos előfeltételezés él bennünk valaki felé, akkor felerősítjük a másikban azokat a tendenciákat, amelyek miatt hajlamos lesz ezeknek az elvárásoknak megfelelően viselkedni. Ez pozitív és negatív előjellel is érvényes. Ha tehetetlennek, gyengének, kicsinek tartjuk őt, és megoldunk helyette mindent, akkor ez kitermelheti azt, hogy az illető valóban elkezd önállótlanná válni, ellenben ha úgy gondoljuk, klassz, talpraesett személy, akkor elkezdjük finoman megterhelni olyan dolgokkal, amelyekről feltételezzük, hogy meg fogja tudni oldani. Ő belevág, jó eséllyel megugorja az akadályt, elhiszi magáról, hogy tényleg ügyes, vagy épp azt, hogy nem tragédia, ha nem azonnal sikerül valami, és ebből táplálkozik majd az önbecsülése. Elképesztő, milyen spirális hatása lehet az elvárásainknak.
