Béla, a város kutyája a gyógyszertár ajtajában feküdt, okos fejét épp csak felemelte, amikor elléptem mellette. Én így láttam őt először, de akkorra már sok-sok történetet hallottam róla, hiszen a mogyoróbarna, vizslaalkatú négylábú élő legenda volt. Napjait a postán kezdte, vagy a szakmunkásképzőben, ahol végigjárta a portással a termeket, míg az begyújtotta a konvektorokat. Bejáratos volt a fodrászüzletbe is, a főiskolán pedig versenyeztek a tanárok, kinek az előadásán marad hosszabban. Még a templomban is megfordult, a Liszt kórus koncertjeit szerette hallgatni. Az úton mindig a gyalogátkelőhelyen ment át, és többen emlékeznek rá, hogyan segítette át a gyerekeket, ahol nem volt jelzőlámpa: a zebra közepén addig ugatott, míg az autók meg nem álltak. 

Bélának valaha gazdája is volt, aztán lett gondozója, de csak a legszükségesebb helyzetekben maradt otthon. Vendégeskedni szeretett, de hosszabban nem időzött senkinél. Szelíd volt, büszke és szabad. Talán ez az oka, hogy a városlakók nemcsak szeret­­ték, hanem tisztelték is.

Szó se róla, jól is tartották. Egyszer Béla elejtett parizeres zacskót talált a sétálóutcában, szépen kibontotta a csomagot, megszagolta az árut, majd otthagyta. Válogatós volt, megengedhette magának. 1995-ben kitüntették. Nyakláncot kapott, és medált, rajta Baja címerével, melyen Ádám és Éva látható a paradicsomban.

Béla négy évvel később pusztult el, elütötte egy autó. Ám a városlakók máig megőrizték szívükben. Gyűjtést szerveztek, és mire ez a lapszám megjelenik, Béla bronzszobra már ott fog állni a belvárosi templom terén, hogy hírül adja a világnak: élt itt egyszer egy kutya, aki mindenkié volt, és senkié, és éltek, élnek itt emberek, akik sosem felejtik el azt a szellemiséget, amit képviselt.

Házi kedvencekről szóló összeállításunkat a 16. oldalon olvashatják.