Nők Lapja: Két évig jártál a színművészetire, de aztán otthagytad. Biztos vagyok benne, hogy ezzel együtt fontos szerepe van az életedben. Mire tanított meg?
Jakupcsek Gabriella: Az akkori színművészetire nyolcszázan jelentkeztek egy évben, abból felvettek huszonnégyet, és elvégezték tizenketten. Csak azért mondom ezeket, hogy világos legyen, milyen megbecsült dolog volt színművészetisnek lenni a nyolcvanas években. Részben azért, mert akkor a televíziós szakmát még nem lehetett ilyen módon tanulni. Tehát aki az önkifejezés lehetőségét kereste, az gyakran ezt választotta. Major Tamás osztályába jártam, és Székely Gábor, Zsámbéki Gábor volt még az osztályfőnököm, akik teljesen újszerű színházkultúrát valósítottak meg. Én tehát egy forradalmi időszakban voltam színművészetis, és mindent megtanultam, ami a későbbi szakmámhoz kellett, sőt annál sokkal többet is. A szép beszédet, táncolni, lovagolni, rögtönözni, egyszerre bánni a testtel és a szellemmel.
A magánéletben is felruházott hasznos készségekkel?
Érzékenységgel mindenképpen. Aki színésznek készül, annak nagyon kell tudnia figyelni a másikra. Major Tamás kiküldött minket az állatkertbe, hogy keressünk az állatok viselkedésében emberi jegyeket. Nagyon izgalmas volt, de én pont azt nem bírtam, hogy más bőrébe bújjak, én a sajátomban szerettem lenni! Ez azért elég nagy ellentmondásnak bizonyult.
Az az érzésem, hogy mindig is jól voltál a bőrödben.
Tudod, én valahogy átugrottam a kamaszkori szenvedéseket. Persze, én is kerestem magam, és se a külsőmmel, se a személyiségemmel nem voltam mindig „egyenesen arányos”, de azért olyan nagyon sokat nem kellett ezen gyötrődnöm. Elég kiegyensúlyozott embernek tartom magam. Kicsit csodálkozva figyelem a kamasz kislányomat, hogy milyen iszonyú hangulati amplitúdókat él meg reggeltől estig. Nekem nem nagyon van rossz napom. Félreértés ne essék, előfordul, hogy menet közben elromlik, de nem hagyom magam sodródni a negatív áramlatokkal. Ez biztosan adottság is.
Fiatalon belekóstolhattál Párizsba.
A keresztanyám 1919-es emigráns volt, és engem nagyon hamar, már kiskamasz koromban kivittek hozzá nyáron. Nekem az olyan volt, mint amikor a sötétség után kisüt a nap. Ahhoz, hogy definiálni tudd magad, muszáj, hogy körbenézz. Párizs más világlátást adott, és megtanított vágyakozni, ami minden tekintetben nagyon fontosnak bizonyult. Életem első nagy ajándéka egy Interrail-bérlet volt anyukámtól, ami három hónapig feljogosított arra, hogy Európán belül bármilyen vonatra felszálljak, és oda utazzak, ahová csak akarok. Hogy kíváncsi lehessek a világra.
Miért mondtad: fontos, hogy megtanultál vágyakozni?
Azért, mert szerintem ez a motiváció lényege, és úgy látom, hogy ezzel mi most hadilábon állunk. Nagyon sokan szorulnak rá arra, hogy mások motiválják, én pedig feladatomnak tekintem, hogy a könyveim segítségével megtanítsam őket vágyakozni, és arra is felhívjam a figyelmüket, hogy el is tudják érni, amire vágynak. Akinek mindene megvan, az nem képes erre. Nagyon kevés gazdag embert ismerek, aki boldog.
Te tudsz vágyakozni?
Én rengeteg dologra tudok még vágyakozni, még ha olykor nincs is rájuk szükségem.
Hogy néznek ki a napjaid?
Reggel vagy a férjem, vagy én viszem a lányunkat iskolába. Már nem kellene őt szállítani, de így legalább az autóban tudunk vele beszélgetni. Az egy bensőséges tér, ahol kapok esélyt arra, hogy ha akar, megszólaljon, és én ott legyek, hogy meghallgassam. Délelőtt egyik megbeszélés követi a másikat. Ma is túl vagyok már kettőn, és még lesz egy. Délben megpróbálok hazamenni, válaszolni az üzenetekre, és útjára indítani mindazt, amit délelőtt felvázoltunk. Délután, amikor a lányom hazajön az iskolából, néhány órát együtt tudunk tölteni. Utána felkészülök az esti előadásomra, átöltözöm, aztán beülök az autóba, és utazom két-három órát.
Országszerte tartasz előadásokat legutóbbi könyved, A napos B oldal kapcsán, amely a negyven feletti nőkkel foglalkozik. Mi motivált, hogy könyvet írj?
Az első, a Megúszhatatlan a köztévétől való eljövetelem után született, 2016-ban. Akkor találtam meg magamnak az írást, és rájöttem, hogy sokkal több mondandóm van, mint amennyit a televíziózás elvárt tőlem. És sokkal több sztori is kikívánkozik belőlem, hiszen harminckét évig napi talkshow-kat vezettem, rengeteg történetet megismerhettem. Rádöbbentem, hogy létezik egy széles réteg, akik egy-egy televíziós műsortól már nem feltétlenül kapják meg azt az érzelmi töltetet, amire vágynak. Viszont nem mindenki olvas szépirodalmat, vagy nem csak azt olvasnak. Innen jött az ötlet, hogy megírjam a tapasztalataimat, legutóbb épp a változókor kihívásairól és örömeiről.
A barátnőmmel kicsit sokkolt bennünket, amikor azt olvastuk, csupán a hatvan százalékát szeded ki a tányérodra annak, mint amit megennél.
Ez a dolog pont arról szól, hogy mit teszel meg magadért. Egyszer mégiscsak el kell kezdeni foglalkozni azzal, hogy muszáj változtatni az életmódunkon. De azért tegyük hozzá, hogy ez a mai tojásos galuska kilóg abból a hatvan százalékból.
Áldozatot jelent számodra a kevesebb evés?
Alapvetően nagyon keveset eszem, ilyen téren nem vagyok hedonista. Szeretek jót enni, de nem függök ettől, nincs nálam olyan, hogy ha boldogtalannak érzem magam, akkor ennem kell. De ha fáradt vagyok, akkor igen, akkor spagetti kell! Egyébként inkább nem eszem, ha nem tudok jót enni. Ebből aztán sokszor az lesz, hogy kimarad egy-egy étkezés. Egy ideje már mindig tartok magamnál a táskámban valami ennivalót vészhelyzet esetére, most például egy energiaszeletet.
Sűrű a naptárad, tegnap Polgáron jártál, holnap Keszthely következik. Hogyan zajlanak a közönségtalálkozóid?
Ezek interaktív találkozások, az utolsó harminc percben ők kérdezhetnek, és ez fantasztikus. Tulajdonképpen a következő könyvem, a Csakazértis szerelem ötlete is úgy merült fel, hogy ez a téma mindig előkerült. A keresés, a hiány, az újbóli próbálkozások. Az a kérdés, hogy mennyire illik boldognak lenni negyven fölött, pont a közönség kérdései nyomán kezdett el érdekelni.
Ez kérdés, hogy illik-e?
Igen. Legalább annyira kérdés, mint hogy illik-e farmert hordani. Nem beszélünk eleget a negyven fölötti szerelemről, pedig jó esetben életünk hosszabb szakasza ez. Nincsenek tisztázva a dolgok, az a sztereotípia él a fejekben, hogy csak szép nők és szép férfiak között létezhet szép szerelem. De nem biztos, hogy a való életben a szépség a motivációs erő.
Olyan történeteket szeretnék megmutatni, amelyek pozitív kicsengésűek, pedig a szereplői ugyanazokon a mélypontokon mennek át, mint bármelyikünk.
Hiszen mindannyiunknak több élete van, fájdalmat kapunk és okozunk, szerelmesek vagyunk, becsapnak, megcsalnak, vagy mi vagyunk csalárdak, elveszítjük, újból megszerezzük, kitartunk mellette, vagy nem… Ugyanazokat a köröket futjuk az életben többször is, visszatérően. Kérdés, hogy tudjuk-e másképp csinálni legközelebb. Vagy merjük-e kimondani, ha nem vagyunk jó helyen, vagy mellettünk nincs jó helyen valaki.
Hogy vannak a magyar nők?
Szerintem egyrészt gyönyörűek. Azt kell mondanom, hogy elképesztő módon adunk magunkra. És magányosak. Rengeteg nő panaszkodik arról, hogy nem találja a párját, vagy beleragad egy rossz kapcsolatba. És sok a gyermektelen nő, akikről végképp nem beszélünk.
Háromgyerekes anya vagy. Egy posztodban azt írtad, ők a legnagyobb teljesítményed.
Tényleg ezt gondolom. Nem vagyok egy tradicionális anyuka, kevesebbet voltam jelen az életükben, mint egy átlagos nő. A jelenlétem viszont mindig aktív. Az együtt töltött idő nagyon fontos, de a milyensége lényegesebb, mint a mennyisége. Ma reggel átrohant a nagyobbik fiam egy kávéra. Megbeszéltünk néhány dolgot, aztán ő is ment a dolgára, én is, de jólesett így indítani a napot. Nem fordulhat elő, hogy ne jelentkeznék be a kisebbik fiamékhoz is, legalább videócseten, miközben úton vagyok. Fontosnak tartom a folyamatos kapcsolattartást. Életem legjobb időszakai a gyerekeimhez kötődnek.
(Fotó: Zsólyomi Norbert)
A fiaidnak Molnár Piroska a keresztanyja. Milyen ebben a szerepben?
Ő csodálatos ajándék az életünkben. Amikor Gáborral (Máté Gábor színész, rendező, Gabriella első férje – a szerk.) keresztszülőt választottunk, akkor ezt mi elég komolyan gondoltuk. Mérlegeltük, hogyha mi másnap nem lennénk, akkor ki az, aki biztosan át tudná venni a helyünket. Piroska ilyen. Mindig ott volt a legnehezebb pillanatokban, és ma is jelen van a gyerekek életében, akik ma már felnőtt emberek.
Mit tartottál a legfontosabb értéknek, amit szerettél volna átadni a gyerekeidnek?
A munka szeretetét és a betyárbecsületet. Azt, hogy csináljanak valami olyat, ami boldoggá teszi őket, és szerintem ez sikerült is. Állati nyitottak a világra, folyton küldjük egymásnak a cikkeket, híreket, elmeséljük egymásnak, mit láttunk, mit olvastunk.
Milyen a kapcsolatod a gyerekeiddel?
A két fiú szellemi partner, ma már felnőtt-felnőtt viszonyom van velük. Tudják, hogy én sajnos nem az a nagymama vagyok, aki át tud menni segíteni, ha folyik a gyerek orra, mert kinyitom a naptáramat, és decemberig tele van, de ezt már elfogadták. Nekem anyaként Emmával van még dolgom, ő viszont most azt a korszakot éli, amelyben nekem kell bejelentkeznem az ő naptárába. Vagy csak szép csendesen ott lenni, és ha épp megunta azt, amit csinál, akkor talán hozzám is odafordul.
