Zsuzsi dolgozószobájába csípőig érő könyvkupacok között evezek be. Nem férnek el a csordultig teli könyvespolcokon, mentegetőzik. Itt egy Rejtő-­regény, ott egy Weöres Sándor-kötet, a mennyezetről a temérdek utazásáról magával hozott emléktárgyak függenek. Például egy félig leeresztett gumirepülő. Mestersége címere…

Vadas Zsuzsa: Nézd meg, mit kaptam a cégtől! Egy vadiúj számítógép. Most tanulom, hogyan kell kezelni. Múltkor véletlenül megnyomtam egy gombot, és elkezdte felolvasni, amit írtam. Úgyhogy most már hangoskönyvem is lehet! (És felkacag azon a mélyről jövő, gurgulázó hangon, amit annyira szeretek.) 

Előbb azonban elolvassuk a legújabb, nyomtatásban megjelent könyvedet. Mi is a címe?

Ne sírj, kisanyám! Nem én adtam, hanem zseniális szerkesztőm, Kal Pintér Mihály, aki olyan ajánlót kanyarított a könyvem hátuljára, hogy Gyuszival (Zsuzsi férje, Radó Gyula televíziós filmrendező – a szerk.) megkönnyeztük. A mondat eredetileg „Bözsi boszi” szájából hangzott el, ő volt a Vidám Színpad könyvelője és a színészek jósnője. Hozzá rohantam be kétségbeesve, amikor a rendszerváltáskor megszűnt a Képes 7 című hetilap, és hirtelen ott álltam munka nélkül. Rám nézett, és elnevette magát: „Ne sírj, kisanyám! Neked a múltad lesz a jövőd. Most kezdődik az életed!” Mennyire szerethet engem, gondoltam magamban, hogy ilyen hülyeségeket beszél! Hiszen addigra már harminc, újságíróként eltöltött esztendő volt a hátam mögött. És láss csodát, a Bözsinek igaza lett! Egy év sem telt el, felhívott az újjáalakuló Nők Lapja főszerkesztője, Zétényi Lili, lenne-e kedvem a szépség- és a divatrovatot vezetni. Hogy ne lett volna? Kiderült, hogy Borsányi Vera ajánlott neki, akivel együtt dolgoztunk a Képes 7-nél, és aki tisztában volt vele, hogy gyakorlatilag mindenhez értek. Korábban dolgoztam az Ez a divatnak, írtam az Új Tükörnek, és még sok más magazinnak, de ami a legfontosabb, remekül tudtam szervezni! Többek között utazásokat, de ha kellett, hirdetéseket is. 

Hirdetéseket? 

Igen. Amikor a Képes 7, az én kedves lapom már éppen tönkrement volna, megkértem a főszerkesztőmet, hadd tegyek még egy próbát a hirdetőinknél. És beállítottam a Klotild palotába, a kaszinó tulajdonosához. Előadtam neki, hogy le kell húznunk a redőnyt, ha nem vesz hirdetést, és felhívtam a figyelmét az előző reklámjukra, amit én írtam, és annyira tetszett neki. Elnevette magát, és rábólintott. Év végéig meg volt váltva a működésünk. Amikor az a pénz is elfogyott, elmentem egy külföldi óraforgalmazóhoz, aki egy szatyor márkás órát nyomott a kezembe pénz helyett. Ez is valami, legalább lesz búcsúajándék a munkatársaknak, gondoltam. Láttad volna, hogy örültek neki! Nagyon szerettünk a New York palotában dolgozni. Úrinő voltam ott! Reggel autó vitt a Lukács fürdőbe, aztán megebédeltem egy kisvendéglőben, és irány a szerkesztőség. Külön szobám volt a palotában, sokszor még éjfélkor is ott ültem, és emelgettem a telefont. Szerveztem a hirdetéseket.

És az utazások? A Nők Lapjában mindenki, még a titkárnők is utazhattak, amikor te voltál a rovatvezető.

Az történt, hogy az első szerkesztőségi értekezleten, miután bemutatkoztunk egymásnak, közöltem, hogy én csak három hét múlva tudok kezdeni, mert elutazom Kenyába. Lili legszívesebben kirúgott volna ekkora pofátlanság hallatán. Végül elengedett, és én megírhattam az afrikai élményeimet. Akkor ajánlotta fel nekem, hogy csinálhatnám az utazásrovatot is. Kiváló kapcsolatokat ápoltam az utazási irodákkal, mindenkinek szereztem utakat. 1994 nyarán éppen Mexikóvárosban jártam. Amíg a többiek várost néztek, én a szállodában maradtam, hogy kipihenjem az út fáradalmait. Nézek ki az ablakon, hát mit látok? A szemközti ház tetején egy gyönyörű nő menekül visítva egy géppisztolyos pasi elől. Rémülten rohantam le a recepcióra, hogy „maffia, maffia!”, mert nem beszélek idegen nyelveket. De magyarul is mindig megértettem magam. A recepciós legyintett: „Cinema, film…” De addigra már szállingózott vissza a többi újságíró is, és hozták a hírt, hogy a szemközti szállodában forgatás zajlik, és az amerikai stáb meghívott minket vacsorázni. Ott találkoztam az akkor még ismeretlen Antonio Banderasszal és Salma Hayekkel. Ez volt a Desperado című film, ami kasszasiker lett. Az asztalnál a színésznővel beszélgettem, természetesen tolmács útján. Végtelenül kedves nő benyomását keltette. Később, amikor Budapesten A Notre Dame-i toronyőrt forgatták, üzent, hogy szeretne velem találkozni. A Vajdahunyad várában vettek fel jeleneteket, és Salma olyan gyönyörű volt, mint egy festmény. Szebb Esmeraldát el sem lehet képzelni! Nagyinterjú kerekedett belőle a Nők Lapjában. 

Emlékszem rá, remek volt! Ezt a találkozást is megírtad az új könyvedben? 

Naná! Az volt a koncepció, hogy most nem útleírásokat közlök, hanem az emlékezetes találkozásaimat idézem fel világszerte. Azért az itthoniakat sem felejtettem ki. Megírtam például a megismerkedésemet azzal az indiai maharadzsával – pont olyan bolond volt, mint én, ezért vonzódtunk annyira egymáshoz –, aki az egész vagyonát szétosztogatta annak a szervezetnek, amelyik a hindu vallást terjesztette a világon. Ő alapította a Krisna-völgyet is Somogyvámoson. Elmentünk oda egy fotóssal, és egy fiatal barátom segített most digitalizálni az ott készült felvételeket.  

Azt mondod, már a Nők Lapja előtt is sokat utaztál…

Gyerekkoromból jön az utazási kedv. Kétoldali csípőficammal születtem, és évekig gipszben éltem. Apám csináltatott nekem egy asztalkát, azon lapozgattam a mesekönyveket. Imádtam olvasni! Nem kellett baba, mindig csak könyvet kértem anyámtól. Az Ezeregyéjszaka meséi volt a kedvencem, arról álmodoztam, hogy egyszer én is eljutok egy varázsszőnyegen repülve a mesés Keletre. Ahogy lehetőségem adódott rá, felültem a férjemmel egy repülőgépre – pont ilyen volt, mint ami a fejed felett lóg (kópés mosoly) –, és elutaztunk Egyiptomba. Aztán bejártuk Kis-Ázsiát, majd némi segítséggel eljutottunk a Szovjetunióba is. Fillérekért persze. Más világ volt még! Egyedül Ausztráliában nem jártam életem során, de már nem is fogok. Nem mintha eltűnt volna belőlem a kíváncsiság! Az soha nem fog. De a lábam… Amikor leszedték rólam a gipszet, kétéves lehettem, azonnal elkezdtem rohangálni. Ki az utcára, be a városba, folyton keresni kellett, tele voltam kalandvággyal. Azóta se álltam le, bár ma már csak képzeletben utazom.