Ismerik azokat a gyönyörű színházi pillanatokat, amikor tapintani lehet a csendet, a lélegzetvételünket is hangosnak érezzük, s az érdes lelkűeket is megérinti a katarzis? Ilyen döbbenetes csendet váltott ki az Ádám-díj idei átadóünnepségén a Központi Statisztikai Hivatal egykori főosztályvezetője, amikor népes közönség előtt, a kerekesszékében ülve, laptopról olvasta fel a férjéről írt laudációját. Mit látott a közönség? Egy ápolt, ötvenvalahány évesnek tűnő, okos tekintetű hölgyet a lánya társaságában, aki azért kísérte színpadra édesanyját, hogy segítsen, ha váratlan fordulat akadályozná a felolvasást. Mert a ma is szellemes, friss és józan gondolkodású Évának mind a négy végtagja mozgásképtelen, nem tud állni, járni, ölelni, enni, öltözködni, írni… Mégis csillogott a szeme, simogatott a tekintete, fényes-fiatal volt az arca, s kontroll nélküli őszintesége óriási hatást gyakorolt a közönségre.
Szerencse és szemegér
Közkívánatra vendégeskedem Éva és dr. Joubert Kálmán napfényben fürdő, tágas gazdagréti otthonában, hiszen megszámlálni sem tudom, hány e-mailt, sms-t, Messenger-üzenetet és telefonhívást kaptam a rendezvény után, amelyekben arra kértek, mutassam be őt alaposabban. Hiszen az Ádám-díj főszereplői a feleségük karrierjét, boldogulását önzetlenül segítő férfiak, de a levélírók azt is szerették volna tudni, hogyan őrizhető meg a lelki harmónia kerekesszékben, miként lehetséges, hogy Éva szerencsés embernek tartja magát, hogyan ír e-mailt, ha nem mozognak az ujjai, miként öltözködik, eszik, dolgozik…
– Kezdjük a konkrétumokkal! – javasolja Éva. – Negyvennyolc éves koromig úgy éltem, mint te vagy a Nők Lapja bármelyik egészséges olvasója, de 2005-ben megtámadott egy súlyos, ritka betegség, amelyet csak „nyavalyának” becézek. És bizony nagy szerencse volt a bajban, hogy az informatikai fejlődés meg a munkahelyem segítőkészsége lehetővé tette, hogy folytathassam az értelmes, alkotó életemet. Berendeztek nekem itt, a lakásunkban egy irodát – szerintem én voltam a KSH első munkatársa, aki már 2005-ben home office-ban dolgozott –, majd a végtagjaim teljes bénulása után, 2018-tól úgynevezett szemegér segítette a munkámat. Ez a régen kifejlesztett eszköz lehetővé teszi, hogy a tekinteteddel és a pislogásoddal irányítsd a klaviatúrát, melyik betűt üsse le. No, ezért tudtalak hibátlan e-mailekkel meglepni, amikor Ádám-díjra terjesztettem fel a férjemet.
Persze a sors nemcsak kegyetlen, de jó rendező is. Nem hagyta, hogy Éva élete folyamatos fényben ragyogjon, de azt sem engedte, hogy sötétség borítson el mindent. Fény és árnyék mindig kéz a kézben járt. Például jogosan tartható szerencsének, hogy fiatalon, rögtön diplomázás után felvették a Központi Statisztikai Hivatalba, s ott azonnal megismerkedett élete nagy szerelmével, Kálmánnal. Ám sok fájdalom forrása volt, hogy ekkor már házasságban élt, hiszen a hetvenes évek szokása szerint éretlenül, félig gyerekként férjhez ment egy egyetemista társához. Ám ma is elismeréssel említi volt házastársát, persze azt is hozzáteszi, hogy a második esküvője óta eltelt negyvenegy év, és Kálmán Ádám-díja komoly bizonyíték arra, ők egymásnak teremtettek.
Fény és árnyék ritmikus játéka gyerekkorában is társául szegődött, hiszen okos volt, tehetséges, egészséges, de nem túl boldog. Pedig különös sorsú, erős nagymama és határtalanul szerető anya mellett cseperedett fel, csakhogy a szülei elváltak, operaénekes édesapja meghalt, amikor Éva tizenkét éves volt, s hiába kapott kiskamaszként szerető nevelőapát, az édesapa hiánya felnőttkoráig vele maradt. Nem sok lány végzett az ELTE Természettudományi Karának valószínűségszámítás és matematikai statisztika szakán, ahol Éva diplomázott, ám az egyetemre vezető út sem volt sima, hiszen eredetileg orvosnak készült, csakhogy egy biológiatanár levágta a szárnyait… Ma már nem bánja, hogy így alakult, mert a KSH-ban egyszerre foglalkozhatott biológiával, egészségüggyel, statisztikával, s e sokirányú érdeklődés is szerepet játszott abban, hogy rácsodálkozott Kálmán hatalmas tudására, aki nemcsak férfiként, de szakemberként is imponált a huszonhárom éves lánynak.
Betoppan a nyavalya
Éva szerint nem érdemes szót vesztegetni arra, amin nem lehet változtatni, de annyit megtudok tőle, hogy syringomyelia a gyógyíthatatlan, ritka betegség neve – kóros üregképződést jelent a gerincvelőben, esetleg a nyúltvelőben –, amely 2005-ben megakasztotta az emberi és szakmai sikertörténetét. Egy gyerekkori agyhártyagyulladás szövődménye lehet. Bizonyos esetekben műtéttel javítható a betegek állapota, de ő nem volt „bizonyos eset”…
– Kétgyerekes édesanyaként, Kálmán boldog feleségeként már főosztályvezető voltam a KSH-ban, amikor egyre többet estem, nagyon fájt a csípőm, majd egy reumatológus tanácsára felkerestem egy ideggyógyászt. A vizsgálatok kimutatták, az agyvízkeringéssel van gond, összenyomja a gerincvelőt, de semmi baj, lehet műteni! Vannak, akik szépen mozognak a beavatkozás után… Csakhogy egy neves fővárosi idegsebész nem az ismert, hanem egy új műtéti eljárás mellett döntött, ami számára is nóvum volt. Az eredmény? Amit látsz. Bár eleinte a jobb kezem és lábam még mozgott valamelyest, járókerettel haladtam is, aztán hat évvel ezelőtt, egy otthoni, kerekesszékes baleset során megütöttem a fejemet, és teljes lett a végtagbénulás. Kiváló hazai szakemberek próbáltak rajtam segíteni, Németországban meg is műtöttek, de az állapotom változatlan. Szegény, szeretett Kálmánom – tele férfias harcossággal – többféle jogi fórumot is felkeresett velem, perelni akarta a professzort, közben én nehezen, de tudomásul vettem, Magyarország nincs felkészülve a ritka betegségekre, s én hiába keresem az igazamat, ha aláírtam a hozzájárulási nyilatkozatot, amelyben rögzítették, a műtét kockázatos. Sakk-matt. Tehát tudomásul vettem a helyzetemet, és megpróbáltam teljes életet élni. Mindezzel párhuzamosan azt is túl kellett élnünk Kálmánnal 2012-ben, hogy a százkilencven centi magas, okos, gyönyörű informatikus fiunkat, aki rendszeresen sportolt, elvitte a rák egy fiatalokat támadó fajtája, a Ewing-szarkóma.
Felemlegetem, hogy mindennek ellenére azt írta a férjéről szóló laudációban, hogy általában derűsen éli az életét, ő nagyot sóhajt, mint aki elköszön a rajongva szeretett fiától, majd csöndesen kijelenti, a derűje indokolt, hiszen soha nem volt és ma sincs egyedül, miközben rengeteg ember magára marad a bajban-betegségben.
