A legnyugisabb éveimet a háromszor négy méteres szobámban töltöttem, polcomon színes Impulse-dobozokkal, napi több órát álmodozva az ügyeletes szerelmemről, szalagos magnóm közben készenlétben állt, hátha a délutáni kívánságműsorban hajlandók lesznek leadni a kedvenc számomat, közben a falamról Madonna és a Take That tagjai figyelték, hogyan próbálom tanulásnak álcázni a regényolvasást. Naná, hogy minden Rick Astley-szám és tömény virágillat visszarepít abba a csodásan felelőtlen korba.
A Szerelem első vérig és a Házibuli főcímdala gyorsabb szívverést okoz, mert egy másodperc alatt ott állok a suli tornatermében, ahol a táncparketten próbálom levegővétel nélkül végiglassúzni az utolsó számot.

Ezért imádjuk az osztálytalálkozókat,­ a megunhatatlan sztorikat, hisz örökre ­összeköt minket, hogy ugyanazt éltük át, ugyanakkor. Elönt minket a megnyugtató „nem vagyok egyedül” érzés.

Nosztalgiázni élvezetes és a kutatások szerint kimondottan egészséges: erősíti az önbecsülésünket, segítségével kimászhatunk a negatív hangulatunkból, csökkenti a stresszt, a szorongást, egyfajta pszichológiai menedékként szolgál. Szóval ne szégyelljük, ha néha belesüppedünk a finom, nosztalgikus emlékezésbe, órákig fiatal­korunk slágereit hallgatjuk, vagy feltúrjuk a fiók mélyét egy régi fényképet keresve. 

Jót tesz a lelkünknek. Fel is teszem azt a Madonna-lemezt.