Nők Lapja: Amikor megérkeztem, azzal viccelődtél, hogy üljek le, és mondjam meg én, mi van veled. Nyugtass meg, hogy tényleg csak tréfa volt, és tudod, és el is mondod te magad, mi van veled!

Gallusz Niki: Abszolút tudom. Sőt, elvégeztem­ a mentálhigiénés segítő szakot a Károli-egyetemen, ebből szereztem a másoddiplomámat. Túl azon, hogy fantasztikus tanáraim voltak, az oklevélhez itt minimum százötven óra önismeret szükséges. Ez kell ahhoz, hogy tarthassak üléseket, hogy profi segítővé válhassak. Tisztában vagyok vele, mi volt a gyerekkoromban, a fiatal felnőttkoromban, és mi van most. Ez persze nem jelenti azt, hogy nem érnek meglepetések. Épp most készül egy újabb könyv a Madách Színházról, ezt is, akárcsak az elsőt, Rényi Ádám írja. A vele való beszélgetésem nagyon kellemes meglepetést szerzett. Ádám feltett nekem egy kérdést, amelyben burkoltan benne volt a válasz is, azt sugallta, hogy azért lettem színésznő, mert éhezem a szeretetre. Ezzel hatalmas felismeréshez segített hozzá, ugyanis pont az ellenkezője igaz, én adni akartam valamit. Olyasmit szerettem volna csinálni, ami örömöt okoz nekem, és annak is, aki látja, hallgatja. Erre Ádámnak köszönhetően jöttem rá. Engem­ pél­dául feszélyez a taps, főleg, amikor az előadás közben, egy dal után nem akar csillapodni. Többször éreztem ilyenkor, hogy a taps miatt­ alábbhagy a varázs, és Szirtes Tamás gyakran rám is szólt, hogy „tűrj, tűrd a szeretetet!”.

Miért végezted el a mentálhigiénés képzést?

Azért, hogy mindent megtudjak arról, igazából mit érzek. Az ember sok dolgot a legközelebbi hozzátartozói által tanul meg. Én gyerekként kiszakadtam a klasszikus családmodellből, anyukámmal kötöttem véd- és dacszövetséget. Kamaszkoromig azt hittem, én az vagyok, amit ő állít rólam, de ez nem volt igaz, a legpozitívabb és legnegatívabb dolgok sem. Éreztem ezt belül, de nem tudtam megfogalmazni. Különben nagyon régóta érdeklődöm aziránt, hogy mi zajlik az emberben. Lassan ötvenéves leszek, és azt veszem észre, egyre több minden pipálódik ki a bakancslistámról. Ha az ember tudatos, elkezdi érezni, hogy az időnek most már más a jelentősége. Fiatal koromban rengeteg problémám volt a türelemmel, főleg a magammal szembeni türelemmel.­ ­Kí­vülről talán felfokozottságnak tűnt, belül viszont szenvedtem, hogy miért nem tudok dolgokat, miért nem tartok már előrébb. Sok ráébredés, értékes, mélyen érző emberrel történő beszélgetés kellett, hogy rájöjjek, ha mindenkit szeretni akarok, magamat is szeretnem kell. Hálás vagyok magamnak, hogy ezeket a ráébredéseket nem hagytam annyiban. Ami szíven üt, azt le is írom. És közben látom, mennyien vannak, akiket csak megsuhint az ahaélmény, de utána – bocsánat a kifejezésért – ugyanolyan esztelenül folytatják. 

Volt egy bizonyos pont, amikor tudatosan elkezdtél az önismereti úton járni, vagy csak úgy megtörtént?

Mindig van egy pont. Bárki bármit mond, az élet igenis nehéz, és annak különösen az, akinek vannak álmai, és akar tenni értük. Fiatal felnőttként egyszer csak elkezdtek kellemetlen tüneteim lenni, szorongtam, nem tudtam aludni, heves szívdobogást éreztem. Aztán amikor bejutottam a színművésze-
tire, majd közelebb kerültem a Madách Színházhoz, ezek a tünetek elmúltak, de a kérdés, hogy ki is ­vagyok én, egyre inkább feszített. 

Az előbb utaltál rá, hogy sokáig anyukád szemével láttad saját magadat is. Ez mit jelentett az életedben?

Egy nőt meghatároz, milyen a karaktere. Anyukám nagyon pici, kreol, törékeny, és itt vagyok én, a szőke, világos szemű langaléta!­ És a habitusunk is teljesen más. Én mindig megfigyelő szerettem lenni, ő pedig belecsöppenni vágyott a dolgok közepébe. Azt, hogy én utálok zsizsegni, borzasztó személyiségjegynek élte meg, meggyőződése volt, hogy ez káros az életemre és a karrieremre. Biztosan jót akart, de ez az egész valahogy rám fagyott, félelem lett belőle, hogy olyasmit kell csinálnom, amit nem érzek magaménak. Ez pici koromban történt. Nemrég jöttem rá, hogy nekem pont ennek a megfigyelő, nyugalmas embernek kell lennem, aki vagyok, és aki őszintén kíváncsi rám, annak megnyílok. Ilyen kettősség van bennem. 

Ezt a kettősséget hogyan éled meg a színpadon?

Jaj, mindjárt olyan közhelyekkel jövök, hogy elájulsz. De nincs mit tenni, tényleg igaz, hogy aki időt nyer, életet nyer. Egy próbafolyamatban ez úgy néz ki, hogy minél inkább figyelsz, és minél kevésbé alakítod ki a kész megoldásokat, annál jobban megtalálod a helyed a mozaikban. Ha rögtön berobbansz és szerepelni akarsz, az nem fog menni. A fiatalabbakkal szemben van egy olyan elvárás, hogy „most mutasd meg”. Borzasztó állapot. Én a próbák során türelemre és nyugalomra intem magam. Abban hiszek, hogy először mindent a legegyszerűebben kell megcsinálni, és hagyni szépen lassan beérni a dolgokat. Nekem már ott van a Madách öltözőjében a harmincéves plakettem, hosszú pálya áll mögöttem, ez idő alatt már jól megéreztem, hogyan kerekedik ki egy alakítás. 

Harminc év tényleg sok idő. Örülsz, hogy akkor voltál pályakezdő, amikor, és most lépegetsz épp az ötven felé?

A szakirodalom azt írja, hogy ahogy az ember halad előre az életében, egyre inkább örül annak, hogy akkor volt gyerek, amikor. Szerintem engem üdén tart a szakmám, alkalmazkodnom kell a technológiához, és haladnom vele. Erről mindig az jut eszembe, hogy gyerekkoromban egyszer Cseri Kálmán lelkész azt mondta nekem, hogy árt a túl sok információ, ami ér. Az embernek az az egészséges, ha el tud mélyülni abban, amit csinál. Amikor először hallottam a Waldorf-iskoláról, rögtön azt gondoltam, nekem jobb lett volna, ha oda járok. Jobban támogatott volna abban, hogy engem kiskoromtól kezdve csak egyetlen dolog érdekelt. Mindent a színházért tettem.  

Szerinted ez ajándék vagy kihívás?

Az én életemben óriási ajándék. Édesapám tini kora óta a zongoránál ült, Liszt-darabokat gyakorolt, hatalmas zenei tehetség volt. Édesanyám is tizenéves korától énekelt, vokálozott a Bergendynek, mielőtt felvették a konzervatóriumba. Aztán találkoztak, bejárták a világot, szerencsések voltak. Tíz éve dolgoztak együtt, mire én megszülettem, de addigra jól ledarálták egymás idegrendszerét. Hároméves koromban apukám Kanadába disszidált, mi néhány évvel később édesanyámmal hazajöttünk az államosított lakásba, és mivel nem volt más választása, férfiszerepet húzott magára. Gyerekként számomra ennél mi sem volt természetesebb, sokkal később éreztem meg a családi élet hiányát. Talán ezért is vágytam annyira a színházba, mert ez a család illúzióját keltő hely, igazi második otthon. Ezért is voltam nagyon hűséges a Madáchhoz, szükségem volt rá, hogy valahol otthon legyek.

A ragaszkodásod szinte régimódinak számít a mai világban. Te is így érzed?

Már megint egy közhelyet fogok elsütni, de nincs mit tenni. A közhelyek azért fontosak, mert igazak. Egy fenékkel egy lovat! Hamar ráéreztem, hogy az összevissza pattogás a szakmában zűrzavarhoz vezethet. A randizás iránt sem mutattam túl nagy lelkesedést. Tizenkilenc éves korom óta megéltem egy ötéves, majd két hatéves, végül egy tizenhárom éves kapcsolatot. Másfél éve van egy – így mondom – udvarlóm. Ma reggel sérvműtéten esett át, és amikor kitolták a műtőből, azzal viccelt, hogy igazságszérumot kapott, hiszen, mint tudjuk, műtéti altatás után lehet kiszedni az emberből a legnagyobb igazságokat. „Annyira szeretem magát!” – ezt hajtogatta.

Ébren is magáz téged, vagy csak altatásban?

Magázódunk! Én nem árusítok ki mindent, ami legbelül bennem van. És neked van igazad: régimódi vagyok. Az előző kapcsolataimban a „helló”, „szia”, „te” megszólítás ment. Számomra valahogy ez egy új éra. Azt mondani, „maga”! Azért is tetszik nekem, mert az önismeret által rájöttem, hogy az őszinteségben is fontos a mérték és az időzítés. Hogy mikor mennyit zúdítunk a másikra. Kinek nyílunk meg. Nekem a magázódás annyira új és kedves! Nem a távolságot érzem benne, hanem a tiszteletet, a levegőt, a mindenkinek kijáró énidőt.