Nem szoktam az interjúkat a helyszín leírásával kezdeni, de most kivételt kell tennem. A beszélgetésre ugyanis a főváros VII. kerületében, a Péterffy Sándor­ utcai gyermekorvosi rendelő egyik fogadószobájában kerül sor. Egy széken ülök, köröttem kedves képek a falon, rajzok és fotók, köztük családi felvételek is. A hangulat is családias. Velem szemben ül a kedves és mosolygós doktor néni, aki ha azt mondaná, hogy most szurit kapok a bal karomba, hát örömmel húznám fel az ingujjam. De nem kéri.

1989 óta dolgozik ugyanitt körzeti gyermekorvosként. Hogyhogy?

Miért, hova kellett volna mennem? Egy elitebb helyre magánrendelőt nyitni? Hát nem.

Mások a mai gyerekek, mint a régiek?­

Ugyanolyanok, varázslatosak, mint régen. Amit most ADHD-nak nevezünk, azt korábban elevenségnek, mozgékonyságnak tartottuk. Nem kellene címkéket ragasztani a gyerekekre. Mindenki a saját tempójában fejlődik. Természetesen ha baj van, azt orvosolni kell, és jó, hogy ma már tudjuk, hogyan lehet ilyen esetben segíteni.

A tehetség mindenképpen utat talál magának, vagy lehetséges elvesztegetni?

Sok embert láttam, akiket nagy tehetségnek kiáltottak ki, aztán valahogy nem sikerült nekik komoly eredményt elérni. A saját családomban az édesapám testvére, Géza nagybátyám, aki kilencvenéves korában halt meg Amerikában, állítólag sokkal több mindenben volt tehetséges, mint apu, mégsem belőle lett olimpiai bajnok. Van az úgy, hogy valakinek annyiféle tehetség adatik, hogy nem is tudja, milyen irányba induljon el. Pedig egyszer rá kell állni egy útra, amin végig kell menni. Volt sportolóként azt gondolom, az eredmény, amit valaki elér, tíz százalék tehetségből, öt százalék szerencséből és nyolcvanöt százalék kemény munkából áll. Számít a tehetség, de nem minden.

1956-ban Melbourne-ben mindkét szülője, Székely Éva úszó és Gyarmati Dezső vízilabdázó, részt vett az olimpián. Az édesapja volt a magyar küldöttség forradalmi bizottságának elnöke, játszott azon az ominózus véres meccsen a szovjetek ellen.

Apám különleges ember volt.­ ­Mindig is utálta a hatalmi tébolyt. Akkoriban az oroszok képviselték a hatalmat, ezért nem szívelte őket. Amikor a forradalmat leverték, az a hír érkezett Melbourne-be, hogy az oroszok szétlőtték Budapestet, és mindenki meghalt: az ő szülei, édesanyám szülei és én is. A döntő meccs után, amelyen apuék­ nyertek, annak tudatában, hogy otthon ez történt, édesapám a lelátók nagyközönsége előtt leköpte Misi becenévre hallgató orosz barátját, aki gratulálni ment oda hozzá. A szemében akkor ő volt a szovjet hatalom képviselője. Természetesen botrány lett belőle. Aztán amikor hazajöttek, kiderült, hogy mindenki életben van. A helyzet azonban hamar tarthatatlanná vált. Édesanyám arra gyanakodott, hogy követik őket, de apu nem akart erről tudomást venni. Aztán lement egyik este edzésre a Margitszigetre, és amikor hazafelé indult volna, egy-egy autó beállt elé és mögé, kirángatták a kocsijából, elvitték valahova, irgalmatlanul megverték, miközben egy szót nem szóltak. Azt a látszatot akarták kelteni, hogy oroszok, de az ÁVH emberei voltak, amint ez később kiderült. Aztán visszavitték a kocsijához. Édesapámban volt még annyi erő, hogy elkússzon egy telefonfülkéhez, és felhívja a sebész főorvos nagybátyámat, hogy menjen érte, és lássa el a sebeit. Még aznap éjjel elhagytuk az országot. Éltünk Bécsben, Olaszországban, Amerikában, majd visszajöttünk. Egyrészt azért, mert hiányoztak mindazok, akik itthon maradtak, másrészt meg mert édesapám még vízilabdázni akart, de más ország színeiben akkor még nem indulhatott volna. A forradalomról otthon a szüleim mindig teljesen nyíltan beszéltek.

Akkor tehát egy véleményen voltak róla.

Nagyon sok mindenről voltak egy véleményen – vagy ha nem, akkor sem volt otthon feszültség. Azt sem értettem, miért válnak el.

Tízéves volt, amikor ez történt. Az elég korai…

Ez nem olyasvalami, ami bármikor jó, ha megtörténik… Először is felfoghatatlannak találtam, aztán érthetetlennek, aztán meg arra gondoltam, hogy egészen biztosan én vagyok az oka, mert a nagymamánál kibontottam a befőtteket és megettem az őszibarackokat. Úgy húztam magamra a felelősséget, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Azóta is ilyen vagyok, mindenért felelősnek érzem magam. Dolgozni kell rajta, hogy ne érezzek így, tudom, és igyekszem is. Én tízéves korom óta azt gondolom, hogy az a sikeres ember, akinek szép, hosszú és biztos alapokon nyugvó családi élete van. Ez nekem nem sikerült. Van az életemnek két tökéletes része, ez a sport és az orvoslás. Azért, lássuk be, mindez nem kevés, még akkor sem, ha az a bizonyos aranyérem nem jött össze.­ Az összes sporteredményemet, amit elértem, odaadnám azért az egy aranyért.

Tényleg? Azt hittem, ezen már túl van. Nagyon sok olyan olimpiai bajnok van, akinek a nevét a kutya sem ismeri, önt meg az egész ország szereti.

Régen és abszolút túl vagyok rajta. Szeretem azokat az érmeimet, amiket kaptam, de mégis így van. Csak az első számít, a második nem érdekel senkit. Az olimpiai döntő egyébként nem az ismertségről szól, az egy verseny, amit valaki, aki évekig ezért dolgozott, szeretne megnyerni. Annak meg, hogy engem szeretnek, sok oka van. Az egyik, hogy már a születésem pillanatában is különleges családba érkeztem, amire kíváncsiak voltak az emberek. ­Jókedvű voltam, nevetős, nyitott – és amikor elkezdtem úszni, azt mondták, tehetséges is vagyok. Megéreztem, hogy ha jól úszom, azzal felvidítom az anyukámat, és nem lesz többé szomorú a válás miatt. Ezután jött tizenkét olyan közös év anyuval – aki az edzőm lett –, amit minden gyereknek és édesanyának kívánnék, mert fantasztikusan jól egymásra találtunk. Elképesztően eredményesek voltunk – sajnos az i-re nem került fel a pont. Én lettem a nagy vesztes, a lány a szomszédból, akinek nem sikerült.

És ezzel mindörökre beírta magát a magyar emberek szívébe. Egyébként melyik fájt jobban, a bronzérem 100 méter pillangón vagy az ezüstérem 100 méter háton?

A bronz, mert az volt a főszámom. Az egyébként egy elengedett rajt volt. A német lány már dőlt befelé, én meg hátradőltem, hogy ezt úgyis visszalövik. Nem lőtték. Máig nem értem, hogy a magyar szövetség, illetve a szüleim, akik elképesztően profik voltak sportügyekben, miért nem óvták meg azt a döntőt. Egyszer vendég voltam egy rádióműsorban, ahova meghívták az ­Állami Hangversenyzenekar egyik zenészét is. Ő mesélte nekem, hogy találkozott Aoki Majumival, aki 1972-ben Münchenben megnyerte a 100 méteres női pillangót, és aki megkérdezte tőle, ismer-e engem. Gyarmati Andreát az egész ország ismeri, felelte, mire Aoki azt üzente nekem huszonöt évvel a döntő után, hogy azt a számot nekem kellett volna megnyernem.

Azért ez szép elégtétel, nem?

Ez a sport. Szívesebben üzentem volna neki én ezt.

1972-ben, a müncheni olimpia idején csak tizennyolc éves volt. Négy évvel később még simán indulhatott volna Montrealban.

De 1975-ben kiderült, hogy kisbabát várok. Előtte volt egy ikerterhességem, őket sajnos elveszítettem. Akkor azt gondoltam, ha egyáltalán még egyszer teherbe tudok esni – mert úgy képzeltem, hogy sosem fogok –, akkor arra a babára mindennél jobban vigyázok majd. És igazam lett. Addigra már harmadéves voltam az orvosin, és úgy döntöttem, felhagyok az élsporttal. Hesz Misával (olimpia bajnok kajakozó – a szerk.) még a ’72-es olimpia évében házasodtunk össze, Máté négy évvel később született. Sokat gondolkoztam ezen, és ma már úgy vélem, a jó házasság szerelemmel indul, ám az már döntés kérdése, hogy együtt is maradunk-e valakivel. De ha túl sokan beszélnek bele egy kapcsolatba, akkor az már nem tud megmaradni a két fél döntésének. Amikor Misával elváltunk, magam maradtam egy gyerekkel, de ezt soha nem éreztem tehernek. Iszonyúan jól éltünk Mátéval (Hesz Máté későbbi ifjúsági világbajnok vízilabdázó – a szerk.), sokat nevettünk. Nem véletlen, hogy csak akkor mentem másodszor férjhez, amikor ő megnősült. Egészen addig nem akartam idegen férfit hozni a nyakára. Nem vagyok biztos benne, hogy ez jó döntés volt, de mindegy is ma már.

Nemrég volt a születésnapja. Hogy sikerült az ünnepség?

Nagyon jól! Amilyen katasztrofális volt a hatvanadik, olyan jól sikerült ez most! A hetvenedik születésnapomon jöttem rá, hogy szívesen beszélek magamról, örömmel írom meg a történeteimet, de rettenetesen zavarba jövök, ha mások beszélnek rólam. Nem gondoltam volna, hogy nem élvezni fogom, hanem zavarban leszek. Ott álltam nyolcvan-száz ember között, és azon gondolkodtam, milyen érdekes, hogy még mindig van mit tanulnom magamról. Nem szeretem, ha dicsérnek, pedig nem volt se szirupos, se sok, se túl hosszú.

Most már évtizedek óta folyamatosan jelen van a médiában, rengeteg tévéműsorban szerepelt, több lapban, egyebek közt a Meglepetésben adott orvosi tanácsokat, válaszolt levelekre, jelenleg a 24.hu állandó szerzője. A levelekre adott válaszai­ból, illetve a személyes sztorijaiból­ több könyve is megjelent. Aztán 2017-ben úgy döntött, megírja az evészavara történetét. Ezt miért érezte fontosnak?

Nekem is jó volt, hogy kiírtam magamból, mert úgy éreztem, a gyógyulásnak addigra már egy olyan fázisába értem, amikorra vállalhatóvá vált a történet. De legfőképpen segíteni akartam vele. Mindig segíteni akarok. Azt gondoltam, a könyvnek sokkal nagyobb visszhangja lesz. Azt reméltem, sokakhoz elér majd, akiknek segítségre van szükségük. Sikerült vele jót tennem, de kevesebb embernek, mintsem reméltem. Az evészavar nem arról szól, hogy az ember nem szeret enni, hanem hogy túlságosan is szeret enni. Az volt a szörnyű, hogy miközben az átlagnál erősebb akaratúnak képzeltem magam, minden egyes nap belebuktam az elhatározásomba, hogy ma nem csinálom. Ez mindennapi kudarc volt. 

Azt mondta, harminc évig élt együtt a betegséggel, az elképesztően sok, mások ebbe belehalnak.

Szerencsém volt. Engem fentről töltenek. Egyszer kitaláltam, hogy tartok egy huszonegy napos böjtöt, amikor egy falatot sem eszem. Megcsináltam, semmi bajom nem lett tőle, és mindössze két kilót fogytam.

Mondhatjuk azt, hogy harminc évig kettős életet élt?

Abszolút. Az egyik oldalról ott van a kedvesnek tartott, nagyon sikeres orvos és sportoló, aki mindig vidám és mindig jól néz ki, a másik oldalról pedig a rejtőzködő bulimiás,­ pedig én egyáltalán nem vagyok rejtőzködő típus. És az evészavarom kellős közepén hozzámentem Buday Gáborhoz, a Gundel étterem igazgatójához. Mrs. Gundelként pedig minden este svédasztalos fogadásokra kellett járnom, ami egy evészavarosnak maga a fájdalmak útja, a Via Dolorosa. Óriási kihívás volt ez számomra. Elhatároztam, hogy csak normális adagokat fogok enni, ami miatt rendre megkaptam, hogy „Hát te miért nem eszel, olyan sovány vagy?!”. És egyik este egy ilyen beszólásra azt találtam válaszolni, hogy azért, szívem, mert evészavaros vagyok. „És milyen evészavarod van?” – kérdezett vissza a másik jó nagy asztaltársaság előtt. Bulimiás vagyok, feleltem, és vártam, hogy összedől a világ. De semmi nem történt. Akkor rájöttem, hogy ez nem olyan nagy ügy. Nekem evészavarom van, másnak bokasüllyedése. Attól kezdve kicsit könnyebb lett az életem, mert szabadabban tudtam beszélni a betegségemről. Persze továbbra is folyamatosan meg akartam tőle szabadulni. Az biztos, hogy egy gyerekkori hang állandóan ott csengett a fülemben, hogy kövér vagy, el fogsz hízni, fogynod kell. Ráadásul az én családom tele volt szép emberekkel. Azt, hogy okos vagy, ügyes vagy, kitartó vagy, meg tudod csinálni, kislányom, azt rengetegszer hallottam, de azt is, hogy nem vagy elég szép. És nem rosszindulatból mondták. Az én „mostohám”, apám második felesége Bara Margit volt, akihez képest tényleg mindenki csúnya volt.

Pedig ha valamit nem szabad egy kislánynak mondani, az az, hogy nem szép…

Semmit sem szabad senkinek mondani, ami bántó vagy rosszulesik, mert egy gyerek könnyen magára húzza. Egyébként egy felnőtt is.

Mégis, a tapasztalatai alapján mit mondana egy házasság előtt álló ­fiatal párnak, hogyan maradhatnak meg egymásnak szeretetben?

Úgy, hogy mernek beszélni a nehéz dolgokról. Ne ütközzenek egymással, de mondják ki, amit kell. És ne féljenek a változástól.­ Az a szöveg egy házasságban, hogy nem szeretlek, mert megváltoztál, egyszerűen érthetetlen. Hát miért ne változott volna meg valaki? A gyerekemnek sem mondom, hogy nézd, Mócikám, kisgyerekkorod óta annyit változtál, most már nem vagyok az anyukád. Aztán azt is tanácsolnám nekik, hogy ne szégyelljék kimondani a varázsszavakat: „bocsáss meg”, „szeretlek”, „sajnálom” és „köszönöm”. Nem saját találmány, ez a hawaii eredetű ho’oponopono módszer lényege. Az is nagyon fontos, hogy ne csak egymásra nézzenek, hanem nézzenek egy irányba is, azaz legyenek közös céljaik. De a legfontosabb, hogy hallgassanak a szívükre, és amikor nem minden kerek, akkor is egymásba kapaszkodjanak, ne másba, és akkor talán sikerülhet együtt megoldani mindent.

fotó: Falus Kriszta, smink: Pécsi Anikó