Már régen elfelejtettem, milyen Sopron. A belvárosában utoljára talán általános iskolás koromban jártam, így most csak ámulok az épületeken, a tereken, a történelmi hangulaton. Második alkalommal rendezik meg a SopronFestet, és erre az összetett, de igen barátságos fesztiválra a főtér koncerthelyszínné alakul. A színpad a városháza előtt áll, balra a nevezetes Tűztorony, középen a Szentháromság-szobor: rockkoncerthez már-már túl jó helyszín.

Kínaiak a Jurassic Parkból

A hangbeállás a világ legunalmasabb dolga lenne, de itt mégsem az. A színpad elkészül, és megjelennek a zenekar tagjai. Lovasi András énekes-basszusgitáros, Kispál András gitáros, Dióssy D. Ákos billentyűs, Bajkai Ferenc dobos. Kétoldalt Babcsán Bence három szaxofonnal és G. Szabó Hunor, aki gitározik, de néha beül a dobok mögé is. Láttam már máskor is zenekari hangbeállást: rendszerint lenyomnak két-három számot, aztán irány vissza az öltözőbe. A Kispál és a Borz azonban szokatlanul sokáig próbálgatja a hangszereket, az erősítőket. Kicsivel több mint egy órát igazgatják a dalokat – közben szinte leadnak egy minikoncertet. Délután négy óra van, az égen gyülekeznek a felhők, de a vihar ezen az estén elkerüli Sopront. Az emberek azonban elkezdenek szállingózni. Egészen különös népek jönnek: a Kispál az emberek fejében a tarisznyás bölcsészek hatalmas kedvence. Ehhez képest most jön két kigyúrt, kopasz, középkorú figura két meglehetősen dekoratív nővel, akik a beállás összes dalát – Van-e nálatok alkohol, Lefekszem a hóba, I like Gemenc, De szeretnék – kívülről tudják. Bringás tinik érkeznek, akik fotózzák a zenekart. Valaki már fél ötkor puszikat dobál a srácoknak. A legszürreálisabb mégis az a kínai turistacsoport, akik egy Jurassic Park-os, dinós, gumikerekes városnéző vonatról szállnak le, majd szintén hosszan kattintgatnak a telefonjukkal, és elmenőben kisebb tapssal is megjutalmazzák Lovasiékat. A hosszú beállás során a zenekar a számokkal kapcsolatban is egyeztet egymással – nagyon úgy tűnik lentről, hogy harminchét év ide vagy oda, a dolognak igenis tétje van a zenekar számára. Lovasi András hörghuruttal küzd. 

– Nincs ezen a mikrofonon köhögésszűrő? – kérdezi Darth Vader hangján. A kérdés nyilván költői: persze hogy nincs. Mindenesetre kíváncsi vagyok, hogy fogja végigénekelni a kétórás koncertet. A beállás végén az idén hatvanéves Kispál András fel is húz egy fekete pulóvert. Valaki cukkolja, miért kell ennyire beöltözni, de Kispál már elég bölcs, hogy elengedje a füle mellett. 

– Két hete, Marosvásárhelyen egy szál lebernyegben voltam, aztán a hegyekből egyszer csak megjött a hideg… – mondja. A pulóver marad.

Elmúlás és feltámadás

1987-ben, egy szenespincéből kialakított pécsi egyetemi klubban – a neve: Szenes – lépett fel először a Kispál és a Borz. 

– Ha mindenki ott volt, aki azt meséli, ezerötszázan lettek volna – szokta mesélni Lovasi András a kezdetekről. Honnan a név? – kérdezgetik néha médiamunkások, meg akiket ez érdekel. Erről is megvan a történet: eredetileg Borz lett volna, csak Kispál András fennakadt a dolgon. Egy csomó állatos nevű zenekarban játszott korábban, és megfigyelései szerint ezek mindig megbuktak. Hozzácsapták tehát Kispi nevét is. És aztán elindult egy máig tartó történet, kezdeti nehézségekkel, de aztán egy masszív sikersztorival. 

– Mindenesetre amikor először felléptünk egy rendes, jól hangosított koncerten, az, aki felkonferált bennünket, több pénzt kapott, mint a teljes zenekar együttvéve – meséli Lovasi, már a koncert előtt, ­amikor meghallja, ahogy a színpadon bejelentik a zenekart. 

A Kispál és a Borz zenéjét nehéz besorolni. Popzene, az biztos. Aztán meg rock. De Magyarországon hamar ráragadt, hogy „alternatív”. Valószínűleg azért, mert Lovasi szövegeiben sok a sorok közti áthajlás, és helyenként a költészettel kokettálnak a versszakok. Nem minden Kispál és a Borz-számról lehet azonnal megfejteni, hogy mégis miről szól – de sokaknak éppen ezért tetszik. Kispál érdekes gitárjátéka, a sajátságos, ezer közül is felismerhető hangzásvilág is sokat adott hozzá, hogy egyszer csak a zenekar a kilencvenes évek közepére, a kétezres évek elejére nemzedéki ikonná váljon (ha ezt a mondatot olvassák, akkor a zenekar nem húzatta ki a szövegből), és nagy hatást gyakoroljon sok feltörekvő alter-rock csapatra. Aztán a kétezres évek közepére beütött a válság: nem születtek új zenék, a kreativitástartályból kifogyott a benzin. 2010-ben, a Sziget nulladik napján szívfájdítóan szép és grandiózus búcsúkoncerttel zárták az addigi pályafutást. Tíz évnek kellett eltelnie: jött a Covid, Kispál és Lovasi újra egymásra talált zeneileg, és szép lassan életet leheltek a Borzba. Ami nagyon összeszedte magát mostanra. Minden zenekari tag egyetért abban, hogy a kiégett időszak a múlté, és az együttes mögött összeállt egy olyan csapat, ami segít abban, hogy gördülékenyen menjen minden körülöttük. A Beszorult mondat turnénak van még néhány állomása a nyáron, de az egész év a december végi, MVM Dome-os stadionkoncertre fut ki. Ilyen sem volt még a Kispál és a Borznak, de most eljött az idő egy nagyszabású év végi ünnepre.

– Le fogjuk zárni, ami mögöttünk van, és megünnepeljük, ami jönni fog – mondja Lovasi. És hogy mi jön utána? – Hát azt nem tudjuk – mosolyog. – Sose terveztünk valami hosszú távra.

Jógamatrac a Városfejlesztési osztályon

A „backstage” – ahová a zenekar a koncert előtt és után behúzódhat – a színpad mögötti városházán található. Méghozzá a városfejlesztési osztályon. Tornyokban áll a pizza, a hűtő tele üdítőkkel és sörrel. Mindenki nyüzsög és egyeztet. A turnémenedzser és a tagok még igazgatják a dallistát: kevés az idő, húzni kell a műsorból. Kispál András az előtérben ücsörög, és a zenekar legismertebb dallamait gyakorolja – legalább egy órán keresztül. Dióssy D. Ákos a telefonját nyomogatja és fel-alá járkál, Lovasi­ András pedig előhoz egy jógamatracot és gumiszalagot, és alsónadrágban-pólóban tornagyakorlatokat végez. Fotós kollégámat böködöm, hogy készítsen erről néhány képet, de úgy tűnik, neki nagyobb gyerekszobája volt, mint nekem: kihagyja ezt a ziccert. Mint ahogy már a hangbeálláson is kiderült, van tétje a koncertnek – lehet, hogy a rockzenekarokról kialakult bohém kliséket felváltja a gyakorlás – jeges tea – jógamatrac, de mégis vibrál némi izgalom a levegőben.

– Szerintem ezt a műfajt csakis úgy érdemes csinálni, hogyha az ember előtte izgul – mondja Lovasi.­ – Ha meg akar felelni önmagának, a többieknek, a közönségnek. 2006-ban vagy 2007-ben volt egyszer egy Sziget-koncertünk, ahol kezdés előtt tíz perccel elaludtam. Az például rossz érzés volt, mert azt jelezte, hogy éppen nem voltam eléggé motivált. Vannak olyan életszakaszok, amikor az embernek kiégési tünetei lesznek, de szerintem most ez nem jellemző egyikünkre sem.

Rákérdezek Kispál Andrásnál a gyakorlásra, és kiderül, nem azért csinálja, mert elfelejti a dalokat. 

– Minden koncert előtt gyakorlok – mondja. – Pusztán azért, mert egyszerűen merev a kezem, és egy kicsit fel kell lazítani. Ennyi.

– Mostanában egy kicsit jobban izgulok, mint régebben – mondja Dióssy D. Ákos. – Nyilván az is benne van, hogy kevesebbet játszunk: sokkal több a figyelnivaló. Észnél kell lenni, melyik szám jön, hova kell kapcsolni. Mi az, amit nem szabad engedni, hogy „izommemóriából” menjen. Régen megittam négy-öt sört, és tökéletesen lazán, automatikusan végigcsináltam. De most nem iszunk, mert a gátlásokat oldja ugyan, viszont a precizitást csökkenti.