Till Anilla: már a nevére is felfigyel, aki hallja. Till ­Attilának csak névrokona, az Anilla pedig az Anna becézéséből származik – magyarázza, amikor találkozunk. Kicsit köhög, ezért elnézést kér, most fél évig Izlandon él egy kutatói ösztöndíjjal, ott fázott meg. Május végén egy hetet töltött itthon, ekkor beszélgettünk a 2550 című dokumentumfilm bemutatója után, amely azt örökítette meg, ahogy tavaly nyáron hetvenkét nap alatt ez a törékeny, libbenő barna hajú nő egyedül bejárta az Országos Kékkört. 

Az ideális időpont létezik

Ami a filmben rögtön feltűnt, hogy a nyakláncán lógó medál stilizált hegyeket ábrázol. Till Anilla szereti megmászni, legyőzni, bejárni az előtte álló akadályokat, tájakat, kihívásokat. A Mátra és a Cserhát között nőtt fel, így gyerekkorában is sokat kirándultak, de a hosszú távú túrázást önmagának fedezte fel. A huszonkilenc éves, pásztói lány öt évvel ezelőtt teljesítette az El Caminót, ez volt az első komoly távja. 2020-ban egyedül végigjárta az Esztergomból Máriagyűdre vezető négyszázharmincegy kilométeres Magyar Zarándokutat. Egy évvel később mesterképzésen tanult Svédországban, így nem hagyhatta ki az ország leghíresebb túraútvonalát, a Kungsledent, amit már holland barátjával teljesített, ennek során az Északi-sarkkört is átlépte. 2022-ben pedig Hollandia kéktúráját, a csaknem ötszáz kilométeres Pieterpadot járták be a fiúval tizenhét nap alatt.

Anilla „főállásban” a Corvinus Egyetem doktori képzésének harmadéves hallgatója, fenntarthatósági kommunikációval foglalkozik, és dolgozik is. Mivel a kékkör már régóta izgatta a fantáziáját, egy ideje kereste azt az időszakot, amikor hetven-nyolcvan napot „kiszakíthat a valóságból”, és teljesítheti ezt a túrát. 

– Tavaly május volt a legideálisabb pillanat az induláshoz – emlékszik vissza. – Egyrészt korábban nem volt merszem ilyen hosszúságú útba egyedül belevágni. Másrészt mivel projektmenedzserként részmunkaidőben dolgozom egy kreatív ügynökségnél, és online végezhetem a munkámat, ezt a túra közben is meg tudtam oldani. Emiatt szükség volt rá, hogy szálláshelyeken aludjak, ahol tölthettem a telefonomat, a tabletemet, és este egy-két órát a gép előtt lehettem. Ha például egy kampányszövegen kellett gondolkoznom, azt az erdőben, menet közben ki tudtam találni, és a nap végén leírtam, válaszoltam az e-mailekre. 

Kiborulni ér

Amikor Anilla egy saját videójában szerette volna bejelenteni a közösségi oldalán, hogy elindul a kékkörre, elsőre nem tudta elmondani a szövegét. Ezzel a sírásba torkolló jelenettel indul a 2550 című film. Mándi Ferenc egyébként már korábban megkereste a forgatás ötletével, ő a dokumentumfilm rendezője és operatőre, aki bizonyos napokon csatlakozott a túrázó lányhoz.

– Amikor először beszéltem a kamerámba, akkor szakadt rám annak a súlya, hogy most tényleg indulnom kell, ezért tört el a mécses – idézi fel Anilla. – Megrázó volt rájönni, hogy elkezdődik az a két és fél hónap, amelynek során nem tudom, mi vár rám, de mennem kell, mese nincs. Az út vége felé fordult elő, hogy még egyszer kiborultam, és negyedórát zokogtam a fák között. ­Akkor már nagyon vágytam vissza a hétköznapjaimba, az igazi életembe. Hiány­zott a családom, a barátaim, a ruhás­szekrényem, a mosógépem. De nem szeretem a hatásvadász felvételeket, ezért azt nem vettem fel. Ez az első jelenet is csak azért van meg, mert már forgott a kamera, amikor elsírtam magam. Viccesen mondta is Mándi Feri, hogy sajnos túl stabil vagyok lelkileg. Semmi megjátszás nincs a filmben, minden őszinte.

Medve Szlovákiából

Kellett néhány hét, hogy Anilla fejben is megérkezzen az útra, hogy le­­lazuljon. Eleinte sokat aggódott, hogy jól kijöjjenek a kilométerek, ne essen túl sok egy napra, de túl kevés se, biztosan legyen szállása. Aztán amikor látta, hogy menni fog, elengedte az aggodalmakat, és sokkal könnyebbé váltak a léptei is. Azon sem stresszelt, hogy egyszer délután fél négyig nem talált nyitva tartó boltot, ezért egész addig nem evett. 

Ami újdonság volt, hogy első alkalommal túrázott túrabottal, és ezt nagyon hasznosnak érezte, ha sáros útra ért, vagy patakon kellett átkelnie. Ugyan néhányszor eltévedt, de ha nem látta a kékkör jelzését, akkor öt-tíz percen belül ránézett a térképre, és korrigált. 

A Bükk és a Mátra között pont ebben az időszakban kóborolt egy medve, amiről a hírekben is olvashattunk, Anillát szintén figyelmeztették rá. 

– Ágasváron majdnem sötétedésre értem a szállásomra, izgultam, hogy ne maradjak kint éjjelre, mert akkor esetleg összefuthatok a medvével. Egy sátrazós éjszakán éreztem még félelmet. Kutyák ugattak a távolban, én meg azt álmodtam, hogy vadászok jönnek, és el fognak vinni. Felriadtam, és vagy öt percig kapkodtam a levegőt, mire megnyugodtam. Vaddisznó ugrott ki elém, de más gond nem volt, embereket pedig soha nem éreztem fenyegetőnek.­ A családom, a barátaim online követték a mozgásomat, esténként írtam is nekik, úgyhogy pontosan tudták, hol vagyok, jól vagyok-e.