Kedves Dorka, most érettségiző gyerekem okán írok önnek. Lányom teljesen el van kenődve amiatt, hogy vége a gimis éveknek, és ez megmutatkozik a teljesítményén is. Már fél éve befelé fordul, csak azt mondja, hogy hagyjam békén. Szerintem gyászol. Az ovis csoportját és az általános iskolát is nagyon nehezen engedte el, de akkor még könnyebben ki tudtam segíteni a letargiájából. Mit tehetek?
A dolgok befejezését sokszor úgy képzeljük, mint egy pontot a mondat végén. Pedig hogy mikor van vége valaminek bennünk, az rendkívül összetett – mintha a pont fölé tennénk egy mikroszkópot, melyen keresztül megláthatjuk, hogy az közelről sok-sok apró részből áll össze.
Egyik fontos alkotóelem, hogy milyen a személyiségünk – az idézett levélből is látszik, hogy van, aki pici korától lassabb az átlagnál. Ez nem jelenti azt, hogy túlságosan lassú – fontos tisztelnünk a másik ritmusát, és nem gondolnunk, hogy a miénk az etalon.
Hogy mikor van vége valaminek, azt befolyásolhatja az is, mit gondolunk, mi vár ránk, ha továbblépünk. Az ismeretlen általában félelmetes, a bizonytalanság szorongást szülhet, ilyenkor a nehézséggel küzdőn bátorítással segíthetünk: „Itt leszek melletted, bármi jön is ezután, támogatlak, nem leszel egyedül!”
Társas lények vagyunk, így erősen hat ránk a csoport, amelyikkel együtt vagyunk egy élethelyzetben – lehet, hogy a közös gyászolás a gimisek számára az összetartozás megélésének egy formája, így a megpróbáló időszak átvészelésének is egy módja.
Szülőként belső igényünk, hogy segítsünk a gyerekünknek, mikor épp nem látja a napot a felhőktől. Egy kiskorúnál még dolgunk is erőteljesebben irányt mutatni, de egy fiatal felnőtt már félig-meddig a saját maga ura, és szükséges is, hogy az legyen a lelki gondok terén is. Nem tennénk jót azzal, ha megpróbálnánk megmenteni, megoldani a problémáit, vagy igyekeznénk megóvni a gyásztól – ha minden jól megy, a gyerekünk még sok-sok végpontot fog megtapasztalni az életében, és nem mindig leszünk majd mellette, hogy segítsünk, így hasznos, ha megtalálja a saját eszközeit. Az viszont remek, ha visszaigazoljuk, hogy amin keresztülmegy, az nagyon kemény időszak. Ahogy erőt adhatunk azzal is, ha mi magunk nem ijedünk meg attól, hogy épp nincs jól a gyerekünk. Ha fuldoklik a nehézségekben, és ezt látva mi sem kapunk levegőt, akkor hogy fogjuk tudni segíteni őt? Jobb, ha van a tüdőnkben oxigén, és fel tudjuk tenni a következő kérdéseket: „Mit tehetek érted? Esetleg főzzek egy teát?”
