1. A pálya választott engem 

Én soha nem készültem színésznek, mások látták meg bennem a lehetőséget. Már az iskolában, gyerekként rendszeresen kiválasztottak különböző szerepekre, verset mondtam az ünnepségeken, színjátszókörben játszottam, később népi táncolni kezdtem. Eredetileg nem is színész szakra jelentkeztem a főiskolán, hanem filmrendezőire. A portán árulták el, hogy abban az évben nem indul ez a szak, így kitöltöttem helyette egy blankettát a színészire. Én voltam a legjobban meglepve, amikor felvettek. Életem legszebb négy éve következett! 

2. A közönség velem játszik

Kezdőként, a József Attila Színházban vettem észre, hogy valójában nem is a partneremnek játszom – persze neki is –, hanem a közönségnek. Hogy van kapcsolat köztünk! Hogy a publikum minden mondatomra, mozdulatomra, egyetlen szemöldökhúzásomra azonnal reagál, sőt, még a gondolataimat is hallja. Már nem tudom, mi volt az előadás címe, de egyszer csak ráébredtem, hogy a színháznak két szereplője van: a színész és a közönség. Ők játszanak estéről estére együtt, és ezt ma is így gondolom. 

3. Azok a nagy mesterek!

Nagyon szerettem nézőként is jelen lenni a színházban. Láttam a színpadon Mészáros Ágit, Básti Lajost, Dajka Margitot, hogy csak néhány színészóriást említsek. Rengeteget tanultam tőlük. Többek között azt, hogy minden véletlenből, akár egy botlásból is kerekedhet siker, csak természetesen kell kezelni. Egyszer például egy kollégámnak azt kellett mondania: „Elfogták őket a Szekfű utca és a Rezeda fasor sarkán.”  De véletlenül az jött ki a száján: „Seggfű utca”. Erre annyira zavarba jött, hogy újra bakizott: „…és a Rezeda faszorr sarkán”. Hát ezen úgy nevettek a nézők, alig tudták abbahagyni, de még mi is fulladoztunk a színpadon. Hatalmas taps koronázta meg a jelenetet, így segített a közönség összeszedni magunkat. A közönség fantasztikus! 

4. „Édes Bodrogi…!”

Törőcsik Marinak, az első feleségemnek is sokat köszönhetek. Ő már ünnepelt díva volt a Körhinta című film sikere után, amikor engem még senki nem ismert. Éppen Párizsból érkezett haza, amikor megnézett egy vizsgaelőadásban a főiskolán, egy Bernard Shaw-­darabban játszottam a főszerepet, és a végén azt mondta nekem: „Édes Bodrogi, nem is tudtam, hogy ilyen jó színész vagy!” Egy-egy ilyen mondat sokat lendít az emberen. Vagy említhetném Alföldi Róbertet is. 2004-ben szerepeltem a Kabaré című előadásában, és a végén azzal fordult hozzám: „Neked el kellene játszanod Willy Lomant Az ügynök halálában!” És a következő évadban a Tháliában rám osztotta ezt a drámai szerepet. Nagy siker lett. Igazán hálás vagyok, hogy így térhettem vissza húszévi színidirektorság után (a Vidám Színpadon) a színészethez. 

5. Köszönöm a családomnak

A párom, Vass Angéla nélkül, aki szeretettel gondoskodik rólam, talán már nem is élnék. Neki köszönhetem, hogy amikor néhány évvel ezelőtt rendetlenkedett a szívem, azonnal észrevette, hogy rosszul vagyok, és sürgősen szerzett egy remek orvost. Az élet minden területén ott áll mögöttem, segít, támogat, mindenre odafigyel. És ha már a magánéletnél tartunk: nagy büszkeségem a pályám, de talán még nagyobb a két unokám, Ádám fiam gyerekei. Enikővel, akinek gyönyörű énekhangja van, már nemegyszer léptünk fel hármasban Voith Ágival. Ezek a családi produkciók mindig nagyszerű élmények.

Fotó: Nándorfi Máté