Egy húzós hét után, ami tele volt feladatokkal és bár izgalmas, de testet-lelket alaposan kifacsaró kihívásokkal, jött a hétvége. Együtt voltunk mind az öten, vendégek nélkül, és arra a szombatra „semmi nem volt beírva”. 

Automatikusan hétkor keltem a hétvégén is, kidobott az ágy, jelzett a biológiai­ vekker, itt az idő, kezdődik a nap. Feltettem a kávét a kotyogósba, és amíg főtt, futtattam a fejemben az aznapi lehetséges programokat. Múzeumba mehetnénk, bábszínházba, megnézhetnénk a Szépművészeti klasszikus tárlatát vagy a Természettudományiban a dinoszauruszcsontvázakat, nyílt egy hely, ahol a sötétben világító festékkel alkothatunk, mehetnénk a közeli játszótérre vagy a távolira, amin van kalózhajó és akadálypálya. Pörgettem a lehetséges programokat, kitöltöttem a kávét, és mondtam a férjemnek, hogy ma ne csináljunk semmit. Elismerően bólintott. Hát ezt megbeszéltük! Házhoz rendeltük a reggelit, a nagyvárosi élet előnyeihez tartozik, hogy a friss, még meleg kenyeret és ropogós bagettet a kapuban adja át a futár. Körbeültük az étkezőasztalt, a nagyfiam még pizsamában, kamaszodik, nem érti, érvel, vitatkozik, hogy minek vegyük le a pizsamát, ha este újra felvesszük. Nem szólok rá. A gyerekek kérdezgetnek, és ma mit csinálunk? Semmit. Mi az, hogy semmit sem csinálunk? Azt hogy kell? Kirakózni lehet? Azt lehet. Legózni is? Azt is, és olvasni, rajzolni is. Mindent, ami pihentet, amikor nem kell a következő lépésen gondolkozni, amikor nincs tervezés, nincs feladat, csak létezés van, a gondolataink szellőztetése, együtt töltött minőségi idő, amikor nem kell állandóan az órát ellenőrizni. 

A két lányom pár perc alatt bunkert épített a plüssöknek, a nagy játék róka születésnapját ünnepelték, hangosan énekelték a Halász Judit-féle Boldog születésnapot dalt, a fiam a szobájában A Gyűrűk Urát olvasta, mi pedig a férjemmel a kanapéra heveredtünk. A telefonomat az íróasztalomon töltöttem éjszaka, nem is nyúltam hozzá, és azt terveztem, hogy egész nap nem kapcsolom be. A sok hírtől, a világ másik felén zajló eseményektől, az információdömpingtől is meg akartam kímélni magam. 

Il dolce far niente, az édes semmittevés igazi olasz életérzés, hogy mindenféle külső nyomás, elvárás vagy bűntudat nélkül élvezzük a nyugodt pillanatokat. A leglazább farmert vettem fel, bő pólót, laza kontyba fogtam a hajam, és bebújtam a lányok bunkerébe játszani. Aztán tésztát főztünk a legegyszerűbb paradicsomos szósszal, kiültünk a kiskertbe, és persze jöttek a gondolatok, hogy jó lenne rendbe szedni, kiültetni a napokkal korábban vásárolt cserepes kinti növényeket, hogy át kellene ültetni az olívafát, hogy a nyomdakész szöveget megnyissam és szöszöljek még vele, majd azt mondtam, hogy nem. Ma nem. De egy felpörgött, mókusként szaladgáló kelet-közép-európai nem tud egy csapásra laza olasz lenni. A feladatok így továbbra is foglalkoztattak. „Rendbe rakom a kiskertet” – mondtam ki hangosan, az igazából nem is munka, az hobbi, az feltölt, az jólesik, és amúgy is, itt az ideje. Aztán meggyőztem magam, hogy ráér. Citromkarikát vágtam a limonádéba, feltettem a napszemüvegem, a fiam közénk ült, szünetet tartott az olvasásban. Majd csatlakoztak a lányok is. Együtt voltunk mind, és nem csináltunk semmit.