A nyárban az a legjobb, hogy minden régi nyár öröme benne van. Ahogy minden jóban összeadódik a korábbi örömök emléke – hisz a boldog tapasztalatok miatt tudjuk egyáltalán, mi az, amire várni érdemes. A forró, lassú napokon mindig eszembe jut nagymamám rég elveszett kertje, vagy felidézem a tengerparti estéket, amikor sportközvetítéseket és döntőket néztünk a kerthelyiségben, hosszú vonatozások derengenek fel, hajnalig tartó beszélgetések, ugrálós koncertek, Kaláka-hallgatások a gyerekekkel, úszások a langyos Balatonban, kajakozások a Szamoson. Ötvennél is több nyár vakációíze.

Ha végre elengedhetem magam, és azzal törődhetek, ami feltölt, mindig megszólal a fülemben édesapám hangja, amint Adyt idézi: „Aki él, az mind, mind örüljön, / Mert az élet mindenkinek / Kivételes, szent örömül jön.” Számomra a természet után a művészet a legfőbb örömforrás, így képzőművészeti élményekkel is feltöltöm magam, ahogy ráérek elbolyongani kicsit hazai, ritkábban külföldi múzeumok tereiben.

A nagy nyári múzeumozásokban is benne van a korábbi képtárak emléke. Ha jó a kiállítás, akkor azért, ha kevésbé jó, akkor meg amiatt. Képzőművész ugyan soha nem akartam lenni, de alkotó emberként sokáig rettentően hiányoltam a nagy múzeumok tereiből a női művészek hangsúlyos megjelenítését, mert ha nem történik meg a nőnemű alkotók életművének a méltó feldolgozása és rangjukhoz illő értékelése-elismerése, akkor nem lesz elég példa a fiatalok előtt, hogyan futhatják meg sikeresen nőként ugyanazt a pályát, mint a híres férfielődök. Nagy örömömre jókorát fordult a világ, mióta a kilencvenes években először tettem szóvá a férfidominanciát a képtárakban. Örüljünk a helyrebillenő arányoknak, és mutassuk meg lányainknak, tanítványainknak (a fiúknak is), ha végre női alkotók is megjelennek a múzeumokban!