NŐK LAPJA: Utoljára nyilvános szereplésen a Ricsárdgír búcsúkoncertjén láttalak, amint felkonferálod a zenekar rólad szóló számát. Tízezer ember üvöltötte a neved, nagyon szórakoztató volt.
Ördög Nóra: Szerintem ott sokan nem tudták, hogy ki vagyok, csak a dalt ismerték.
Ne viccelj…
Hidd el, hogy nem biztos, hogy összekapcsolt a dallal a közönség, mert nem ismertek fel. Persze nekem ez akkor is egy jó élmény volt: ennyi ember előtt még nem nagyon álltam színpadon. Mondjuk, az szomorú, hogy ez a búcsúkoncertjük volt, úgyhogy fél órával a színpadi jelenésem után fel is oszlottak.
Mikor tudtad meg, hogy írtak rólad egy számot?
Nem sokkal azután, hogy kijött a dal, valaki megmutatta. Aztán találkoztam is az együttes tagjaival egy fesztiválon, a színpad mögött, és azt láttam, hogy fellélegeznek, mert nem tudták biztosan, hogy meg vagyok-e sértődve, vagy sem.
De ez egy illemtudó dal, nincs benne semmi olyan dolog…
Igen, bár a koncert után elmentünk még iszogatni Palkóval, és akkor figyeltem meg rendesen a dalszöveget. A végén már olyan torzult hanggal üvölt az énekes, hogy nem lehet érteni. Arról szól, hogy beugrottam a tóba, és maradjak ott örökre…
Szerintem ez valami metafora inkább. Hogy maradj az énekessel, és ne Nánási Pállal.
Rendben, így bóknak veszem. Tavaly nyáron egyébként született rólam egy ennél frivolabb dal is. Azt a Bruno nevű előadó játssza. Tessék, itt a videóklipje… Arról szól, hogy gyerekkorában nézte a Kölyökklubot, felnőve meg olyan barna hajú nőket kerget, mint amilyen én vagyok. A klip végén meg is jelenek, és Bruno kap tőlem egy pofont, amikor számonkérem, miket énekel rólam… Őrület, hogy már tizenhárommillió megtekintésnél tart. Szerintem a tizen-huszonéves korosztály jelentős része ezekből tudja, hogy létezem. Az őket megelőző generáció meg onnan, hogy sokáig szerepeltem egy reklámszatyron egy cég arcaként. Annak idején ez a karrierem egyik csúcsa volt, amikor valamelyik híradóban a Széna téri gyújtogató-késelőről adtak egy tudósítást, ahogy vitték be a figurát a börtönbe. A keze össze volt kötözve, viszont lógott a karján egy ilyen tündéres szatyor. Azon nagyon jót nevettem.
Amikor meglátnak a gyerekeid egy táskán, mit szólnak?
A szatyrot nem látták, mert az régen volt. És sajnos már nekem sincs félretéve. De ők úgy belenőttek ebbe az egészbe, hogy számukra ez teljesen természetes. Legalábbis én nem látom rajtuk, hogy fennakadnának ilyesmin. Néha visszajelzik, hogy „hú, anyu, most nagyon észrevettek az utcán”, de ez sem zavarja őket. Nem tudom, hogy mikor lesz majd ciki nekik, de egyelőre még bírják.
Te visszanézed magad?
Vannak műsorok, amelyekben igen, néhányban viszont nem. Most már nem fáj.
Régen fájt?
Régen nem szerettem – mostanra már békében vagyok saját magammal. Már nagyjából tudom, mire számítsak, így nem esik annyira nehezemre. A Next Top Model Hungaryt például Mici nagyon szereti, így azt mindig együtt kellett néznünk. Már ez sem fura.
Sosem lepődtek meg, hogy „két anyu” van?
Egyszer felkértek, hogy a Csodapark című animációs filmben én szinkronizáljam az anyukát. Nem volt nagy szerep. A gyerekek úgy négy-öt évesek lehettek, és elvittem őket a moziba, de nem mondtam el, hogy hallható leszek a filmben. Nagyon vicces volt, amikor felismerték a hangomat – gyakorlatilag két mondat után. Kapaszkodtak a karfába!
Valamelyik videóban láttam, hogy a fiad, Vencel egyszer majd szeretne elindulni versenyzőként az Ázsia Expresszben. Szívesen szánnád nekik ezt a fajta médiamunkás, ismertember-életet?
Szerintem nekünk jó életünk van. Méghozzá azért, mert miközben valóban a munkám része, hogy intenzíven látszódunk, van egy nagyon stabil, valódi alap – a családunk. És ha ők a szereplős életmódba komfortosan belehelyezkednek, nem fogom őket tiltani tőle. Szerintem ha az ember a helyén kezeli az ismertséget, abban semmi rossz nincsen.
Hogy kezeled a helyén?
Nem dimenzionálom túl. Tisztában vagyok vele, hogy az én munkám is ugyanolyan foglalkozás, mint az összes többi. Még akkor is, hogyha nyilván ezzel sok egyéb is együtt jár. Jók és rosszak is – de azért alapvetően a jó dolgok vannak többségben. És miközben én is próbálom a saját szakmámban a maximumot nyújtani, nem gondolom, hogy csak azért, mert jobban szem előtt van, többet érne, mint egy – a hivatását szenvedéllyel űző – szívsebész vagy egy manikűrös munkája.
Sosem kellett magad visszarángatni a földre?
Nem vagyok egy elszállós típus. Magammal szemben amúgy is sokkal kritikusabb vagyok mindig, mint mások. Anyukám is ilyen beállítottságú: ha van száz komment, és abból kettő rossz, akkor ő biztos, hogy azok miatt kezd el aggodalmaskodni. Elég összetett világban élünk egyébként; kapok hideget-meleget.
Hogy ennyire feljött az internet, és a hagyományos média – a tévé is – veszít az erejéből, mennyire érint? Kacsingatsz te is a TikTok felé?
Ha őszinte akarok lenni, kicsit válságban vagyok most emiatt. Már az Instagramra is azt mondtam, hogy kihagyom: nem akarok már egy újabb platformot megismerni és belakni. Arra gondoltam, majd a generációmmal együtt öregszünk meg a Facebookon. Aztán persze rájöttem, hogy nem tudom kikerülni például az Instát. Most a TikTok világával kapcsolatban érzem, hogy én ezt nem fogom tudni befogni. Már most lélegzet-visszafojtva figyelem, hogy a gyerekem mit művel: Mici épp tegnap volt lovagolni, és lehajította a ló. De neki nem az volt a legfontosabb, hogy jól van-e, hanem hogy fel lett-e véve videóra. Estére vágott belőle nyolc fantasztikusan szerkesztett, különböző kisfilmet, hogy megmutathassa a barátainak… A tinik már így működnek. Ezzel én nem hiszem, hogy föl akarom venni a versenyt, de közben megvan bennem a vágy, hogy értsem ezt a világot.
