Amikor az első fiam született, megfogadtam, hogy nálunk aztán nem fog menni a tévé, esetleg óvodás korától nézhet majd, felügyelet alatt, néhány mesét. Épp költöztünk, úgyhogy az új lakásban már nem is fizettünk elő a tévécsatornákra. Elhatározásomat remekül tudtam tartani a legnagyobb hét-nyolc éves koráig, amikor viszont a foci iránti rajongása olyan szintre ért, hogy – az öccsével egyetemben – szeretett volna meccseket nézni a tévében. Valójában már a férjem is vágyott arra, hogy többévnyi megvonás után élőben nézhesse a mérkőzéseket, ne csak a hírekben olvashasson róluk. Némi vívódás után megadtam magam, és a nappaliban lévő készülékbe újra élet költözött. Ennek már majdnem tíz éve, és igazából azóta is szinte csak a meccsek miatt kapcsoljuk be a tévét. Bár furcsa módon mostanában szinte minden este közvetítenek valamilyen kihagyhatatlan mérkőzést, de az is biztos, hogy apa és fiai között a meccsek nézése, a játékosok elemzése, a szurkolás olyan köteléket szőtt, amit még én is mosolyogva nézek.

Kényelmes és olcsó

A sportközvetítés speciális része a tévézés egészének – különleges helyzetére kitérünk majd később, főleg, hogy épp labdarúgó-Európa-bajnokság zajlik, egy hónap múlva pedig kezdődik a párizsi olimpia. De mi lehet az oka annak, hogy a magyarok – a Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság által közölt, fent említett adatok szerint – még az európai átlagnál is több időt töltenek a tévéképernyők előtt? 

A válasz felgöngyölítését dr. Guld Ádám médiakutató, kommunikációs szakember azzal kezdi, hogy a tévéműsorok a mai napig tálcán kínálják a szórakozást: profin megszerkesztett műsorok végtelen sorából válogathatunk – kényelmesen, hiszen ki sem kell lépnünk a lakásból ahhoz, hogy élvezhessük ezeket. 

– Azt tapasztaljuk, hogy azokban a társadalmi rétegekben, amelyekben a szabadidőre költhető összeg viszonylag alacsony, jellemzően a televízió a szórakozás fő terepe, hiszen ez a legolcsóbb lehetőség – mondja a kommunikációs szakember. – Emellett a fogyasztási órák számát felhúzza egyrészt az, hogy Magyarországon igen elterjedt a háttértévézés, másrészt hogy az idősebb korosztály jelentős időt tölt tévénézéssel. 

Két pályán haladunk

Ne felejtsük el, hogy ma igazából a televíziózás fogalmának meghatározása sem egyértelmű. Létezik az úgynevezett lineáris tévézés, ez az a kategória, amikor elfogadjuk a tévécsatornák szerkesztőinek választását, egyszerűen bekapcsoljuk a készüléket, majd folyamatában nézzük az ott elérhető tartalmat. Az ilyen típusú tévézés során változatlanul jelentős nézőszámot érnek el például a nagy presztízsű sportesemények közvetítései. Ilyenkor megvalósul az a napjainkban már ritkaságszámba menő élmény, hogy generációk együtt ülnek a tévé előtt, azaz sokszor baráti, családi rítusok kapcsolódnak a műsorokhoz. Igen, régen így néztük a Dallast, a Szomszédokat, a Híradót vagy a Friderikusz Show-t. 

Ami viszont ma már sokkal gyakoribb, az a digitális tartalomfogyasztás, azaz amikor például a streamingcsatornák filmjeiből vagy a közösségimédia-felületek videóiból választunk, és mi, nézők döntjük el, mikor és mit szeretnénk látni a képernyőnkön, ami lehet a televízióé, de akár a telefonunké, a tabletünké is. Általánosságban ez utóbbi a fiatalabbak pályája, előbbi pedig az idősebbeké. 

Ha a túlkínálat kínzóvá válik

Persze vannak kivételek. A negyvenes éveiben járó Emese dolgozó, kétgyerekes anyukaként már régóta küzd azzal a problémával, hogy bár elérhetők számára a streamingcsatornák, olyan bő a kínálat, hogy nem tud belőle választani. 

– Amikor leülök este a képernyő elé – meséli –, és van még egy órám arra, hogy belekezdjek egy sorozatba vagy filmbe, leginkább ideges leszek, mert képtelen vagyok választani a kínálatból. Megnézem az előzeteseket, és több filmnek is bizalmat szavaznék, de mindig megszólal bennem a kisördög, hogy mi van, ha a másik jobban tetszene. Általában addig vacillálok, amíg el nem álmosodom, és tudom, hogy mindjárt le kell feküdnöm, különben nem bírok reggel felkelni a gyerekekhez. Kikapcsolom a streamingcsatornát, és lazításképp bambulom fél órát az egyik lakberendezéssel foglalkozó ­tévéműsort.

Guld Ádám szerint ez tipikus reakció. 2000 és 2010 között a digitális tartalmak iránt akkora érdeklődés támadt, hogy nézettségük meredeken elindult felfelé, ezzel párhuzamosan nyilván a televízió népszerűsége erősen csökkent. Viszont ez a kirobbanó siker egy ponton elkezdett stagnálni, majd mérséklődött, és ennek sok fogyasztói csoportban a tévé lett a nyertese, mint Emese esetében is.

– Azért, mert a digitális tartalomfogyasztás komolyabb energiabefektetést igényel – magyarázza a szakértő. – Végtelen számú platform elképesztő mennyiségű tartalma közül kellene kiválasztanunk azt az egyet, amelyikre időt szánunk. Ez tényleg nehéz feladat, és valamilyen szinten riasztó a nézőknek, így az aktív korosztály tagjainak, akik teljes állásban dolgoznak, családjuk van, azaz nincs feltétlenül energiájuk arra, hogy harminc-negyven percig válogassanak. Helyette a tévében szépen csomagolva, készre csiszolva ott a lineáris tartalom, a tematikus csatornák, így lényegében ma sokan visszatérnek a hagyományos tévézéshez. 

A bevonódás lélektana

Kinek mit ad ma a tévé? A televíziózás néha olyan a szemnek, mint a gyorsétel a testnek – ahogy fáradtak vagyunk apróra szeletelni a zöldséget a salátához, úgy sokszor fáradtak vagyunk a tápláló vizuális tartalomhoz is. Sokaknál a tévénézés lényege az összebújás: szótlanul dőlnek egymásra, és közben mégis valami közöset csinálnak, tehát a tévézés egyenlő lehet a kapcsolódás örömével is. 

– Vannak, akik eszképizmusra használják a médiát – folytatja Guld Ádám –, azaz általa megpróbálnak elszakadni a valóságtól. Gyakran keresnek olyan érdekes tartalmat, ami messze viszi őket a hétköznapok problémáitól, és közben teljesen passzívak lehetnek.

Hogy kinek mi a kedvenc tévéműsora, az életkor szerinti bontásban jelentősen szétválik. A kommunikációs szakértő egyik szakterülete a tehetségkutató műsorok elemzése, és még őt is meglepi, hogy ezekre húsz évvel az indulásuk után mennyire nyitott a közönség. A realityműsorok nézettsége – például a tizenkettedik(!) évadát sugárzó Való Világé – szintén tartja magát, és talán a tehetségkutatókat is lassan a reality kategória részének tekinthetjük.