A mennyország az, ahol a szakácsok franciák, a szeretők olaszok, a szerelők németek, a rendőrök britek, és az egész helyet svájciak irányítják. A pokol pedig az, ahol a szakácsok britek, a szeretők svájciak, a szerelők franciák, a rendőrök németek, és az egészet az olaszok irányítják. – Így lehet egy viccel öt európai nemzetet megsérteni, de ennek a prototípusnak megvannak a világ különböző pontjain született verziói, és akad, amivel egy kalap alatt a nőket is meg lehet találni. A kínaiak például így mesélik: a mennyországban az étel kínai, a nők japánok, a házak pedig amerikaiak; a pokolban a házak kínaiak, az étel japán, a nők pedig amerikaiak. Kívülállóként egész jól szórakozunk ezeken a vicceken, de a kérdés az, mit gondolnak az érintettek. 

VÉKONY JÉG

A 21. században elfogadott, hogy nem viccelődhetünk olyan tulajdonságokkal, amelyekről az ember nem tehet, így viszont komoly veszélybe került az etnikai humor egész műfaja.  

Thomas Ford, a Nyugat-Karolinai Egyetem szociál­pszichológia-professzora szerint azért rossz, ha a sztereo­típiákból poén születik, mert ez terjeszti és elősegíti a rasszizmust, hiszen számon sem lehet kérni, mert „csak vicc volt”. Ford azt mondja, ha a rasszista beállítottságúak gyakran találkoznak rasszista humorral, nagyobb valószínűséggel érzik magukat feljogosítva, hogy az etnikumra irányuló megjegyzéseket tegyenek, és ez vissza­lépést jelent az egyenlőségért küzdő kisebbségi csoportoknak. 

Roger Cohen, a The New York Times újságírója azonban úgy véli, az igazán jó humoristák fontos funkciót töltenek be a társadalomban, mert tükröt tartanak, és kényszerítenek bennünket, hogy ne fordítsuk el a fejünket akkor sem, ha kellemetlen vagy szokatlan témáról van szó. Cohen úgy látja, a különböző etnikai csoportok párhuzamos világokban élnek, és nagyon kevés köztük az érdemi kommunikáció, de a komikusok segíthetnek abban, hogy a felek túllépjenek a beidegződéseiken. Amikor bizonyos kisebbségi csoportok lealacsonyító viccek céltáblájává válnak, gyakran úgy vágnak vissza, hogy magukból csinálnak viccet, és ha képesek szélesebb közönséget megnevettetni, akkor létrejön a kapcsolat, egyfajta kulturális átjárás, ami aláássa az előítéleteket. Ezt az elméletet erősíti meg Sümeyra Güneş, a Bostoni Egyetem antropológusa, aki évek óta tanulmányozza az isztambuli stand-uposokat. A humoristák mindig tartanak attól, hogy egy-egy poént nem értékel a közönség, de Törökországban ennél sokkal nagyobb a tét, bizonyos társadalmi érzékenységet sértő viccek ugyanis akár börtönbüntetést is vonhatnak maguk után. Az antropológus azonban azt tapasztalja, hogy az előadók tökéletesen be tudják lőni azt a nagyon vékony határvonalat, ahol a poén még nem bántó, ugyanakkor elég erős ahhoz, hogy a hallgatók felkapják a fejüket. Güneş szerint az isztambuli stand-uposok pontosan tudják, hogyan lehet humorral felhívni a figyelmet a marginalizált, szinte láthatatlan közösségekre.

MERT MAGAMAT KIGÚNYOLOM, HA KELL

Ahogy egy kritikánál sem csak az számít, mint mond a másik, hanem az is, ki mondja, és főképp milyen céllal, úgy az etnikai humor megítélése is alapvetően a beszélő szándékán múlik. Az évezredek óta élő műfaj abból a természetes hajlamunkból fejlődött ki, hogy mi, emberek összehasonlítjuk és másokhoz mérjük magunkat. Nemcsak egyénként, de csoportként is versengünk, és élvezzük a lehetőséget, hogy kinevethetjük azokat, akiket tőlünk eltérőnek tartunk. Az angolok gúnyolják a franciákat, a belgák froclizzák a hollandokat, a svédek lenézik a dánokat, a kínaiak a japánokon viccelődnek, pont úgy, ahogy a demokraták becsmérlik a republikánusokat, a Real Madrid-szurkolók a Barça-drukkereket, és persze fordítva.

Amióta azonban hivatalosan üldözendő a kirekesztés és az idegeneken való csúfolódás, az etnikai humornak az a fajtája erősödött meg, amikor nem másokon, hanem magunkon, a saját nemzetiségünkön viccelődünk. A szociológusok szerint a faji humor és történetmesélés nagy része válasz a kivándorlás, valamint a nyelvi és faji szempontból való kívülállóság tapasztalatára. A legtöbb etnikai csoport olyan anekdoták és viccek kincsestárát hozta létre, amelyek a szokásaikat egyszerre nevetik ki és ünneplik. James P. Leary néprajzkutató szerint a humor és a történetmesélés lehetővé teszi az etnikai csoportok számára, hogy egyszerre őrizzék a múltat és alkalmazkodjanak a jelenhez. A humor által tudnak két kultúra részeseivé válni, az önironikus viccek a beilleszkedés eszközévé lesznek, de közben a csoportok meg tudják őrizni régi világuk erkölcseit.

MIND EGYEK VAGYUNK

A 2002-es Bazi nagy görög lagzi című romantikus vígjátékot a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában ­Oscar-díjra jelölték, és az ötmillió dollárból forgatott film háromszázhatvannyolcmillió dolláros bevételt hozott a készítőknek. Nia Vardalos a saját lányságát, eljegyzését, lakodalmát írta meg és játszotta el, a világ pedig imádta az őrült görögöket, nem véletlenül készült az eredetihez két folytatás is. Szintén a harmadik résznél jár a Bazi nagy francia lagzik, a Chris­tian Clavier főszereplésével készült film nemcsak a francia felső középosztály gondolkodását mutatja be rendkívül szórakoztatóan, de az országban élő külföl­diekhez kötődő sztereotípiákat is. Az elmúlt években ez a tematika – vegyes házasság, örömszülők ellentéte, hagyomány kontra beilleszkedés – megszámlálhatatlanul sok film vezérfonala lett világszerte, de a közösségi média az etnikai humorra építő tartalomgyártók szekerét is megtolta.